Mindent szabad ma Európában...
csak európai módon gondolkodni
meg élni nem !!!

Szívszorító fényképeken az ostromverte Budapest

Évfordulók 2014. febr. 13.

Szívszorító fotókon az ostrom utáni Budapest.

130 kép haldoklásunk emlékére, írhatnánk Kassák Lajos Kis könyvének címét idézve. Február 13-a van, ma 69 éve ért véget Budapest ostroma. Felszabadulást ma már nem szoktunk írni, igaz jobb szót sem tudunk rá. (A szovjet erők hivatalosan Budapestet nem felszabadították, hanem ellenséges városként bevették. Ők legalább egyértelműek.)

“Budapest a legnagyszerűbb, ami csak elképzelhető. Az egész Német Birodalomban nincs hozzá hasonló” “Egyébként pedig – történelmi szempontból nézve – megbocsáthatatlan, hogy Attilának és hunjai utódainak legyen a legszebb fővárosa a Nibelungok folyója mentén” – nyilatkozta egy alkalommal Adolf Hitler. Ugyanő 1944. telén külön utasításban a várost háztól-házig védendő erődnek nyilvánította. Amit a Fortepanon most megosztott 130 fényképen látunk, ennek az apokaliptikus és teljességgel értelmetlen csatának az eredménye, romokban és hiányzó lakókban, épületekben elmesélve.

A város elfoglalásáért indított hadművelet 102 napig tartott. Az ostrom alatt meghalt mintegy 28 ezer polgári személy, köztük 15 ezer zsidó származású budapesti. A szovjetek csaknem 80 ezer katonát veszítettek, a sebesültek száma meghaladta a 240 ezret. A német-magyar katonai veszteség – halottak és sebesültek száma együttesen – is elérte a százezret. Az ostrom következtében a főváros közel 40 ezer épületének negyede elpusztult vagy súlyosan megrongálódott. A németek felrobbantották az összes Duna-hidat, komplett terek tűntek el, – pl a Honvéd vagy a Szent György tér. A város hullaheggyé és – különösen a budai oldal – romhalmazzá változott. Ráadásul a főváros ostroma közben egy másik háború is folyt: a nyilasok hadjárata a főváros zsidósága ellen.

Most próbáljuk meg átugrani ezt a 102 napot, még akkor is, ha ezzel az ugrással szinte értelmezhetetlenné válik mindaz, amit a képeken látunk. Az 1944-ben 15 éves Deseő László, Mészáros utcai házuk pincéjében vezetett naplójában így számolt be a sorsfordító utolsó/első napokról:

1945. II. 11.

Reggel nagyon erősen ágyúznak. Vannak olyan negyedórák, amikor egész idő alatt a házat lövik. 3 percenkint rázkódik meg a ház, és hallunk omlást. (…) Az egész pincei életben az a sok megaláztatás a legrosszabb számomra, amiben részünk van. A németek fát kértek. Nem akartunk a fás pincéből adni, mert oda vannak berakva a koffereink. Így hát a nagy pincéből adtunk nekik, de az nagy volt. Velünk vágatták föl. Mialatt mi vágtuk, ők nevettek. A W.C.-t nekünk kell utánuk tisztogatnunk, mert ha tele van, egyszerűen melléje piszkítanak a földre. A parkettás szobákban nyílt tüzet gyújtanak. Minden bútorunk barikád. A helyzet kibírhatatlan. (…)

Preisingeréknél az oroszok vannak. Az lefelé a 3. ház. 5 órakor a németek elmennek, mert azt hallották, hogy bekerítették őket, és a Naphegy felől támadnak az oroszok. (…) Fél 9. A németek megint vissza jönnek. 9-kor a németek megint elmentek. Kiürült az óvóhely. Felszöktem körülnézni. A lakásban vannak még németek. Döglött lovak mindenfelé. Vérszag, enyhe hullaszag aromával, finoman keverve füsttel. Hideg van. A szobákban térdmagasságig áll a trágya. Nem lehet jól látni. (…) A németek nagyon fázósan néznek. Szelídek lettek. Sőt, kedvesen figyelmeztetnek, hogyha nem megyek le a pincébe, agyonlőnek, mivel civilnek nincsen az első vonalban helye. Megnyugtatom őket, nem sokáig első vonal ez. Ők is megnyugszanak. Állítólag ők gyújtották fel a Déli pályaudvart. 11-kor a németek elhagyják a házat talán végleg. Vagy visszajönnek, vagy az orosz jön.

1945. II. 12.

Éjjel 3/4 3-kor jön meg az első két orosz. Fessek. Géppisztolyuk van. Vidámak. A szanitéccel és az elbújt sebesülttel kezet fognak. Rájuk nevettek. Azt mondták, ha kedvük van, menjenek vissza a németekhez, de az oroszoknál sem lesz bajuk. Rumot kérnek. Amikor egy kis pohárral kaptak, visszautasították, és azt mondták, “ruszki nagy pohár”. Nem is félünk tőlük. (…) Felmentem a lakásba. Siralmas dolog a szobákon végig menni. 8 döglött ló van a lakásban. Falak ember magasságig vörösek a vértől. Tele van minden trágyával és törmelékkel. A padlás födéme egy szoba nagyságnyi helyen leszakadt. Minden ajtó, szekrény, bútor, ablak széjjeltörve. Nincsen ép darab. Vakolat alig van. A ház előtt elhagyott német trénkocsik. (…) A hálószoba ablaktól Katica szobájának ablakáig nincsen fal. Döglött lovakon sétál az ember. A lovak puhán rugalmasak. Ha az ember ugrál rajtuk, akkor a lőtt sebeken véres buborékok keletkeznek és szörtyögnek. (…)

1945. II. 13.

Reggel oroszok jöttek. Pálinkát kerestek. Nem találtak, elmentek. Mindig több és több esetet hallunk, hogy az oroszok nőkkel erőszakoskodnak. (…) Potzonyiék jönnek át d. u., és mesélték, hogy náluk az oroszok mindent elraboltak.
Amikor az utcán voltam, egy orosz kezembe nyomott egy demizsont és el akart vinni. Jött a szomszéd házmester, annak a kezébe nyomtam, így az orosz őt vitte el. Kíváncsi vagyok hova vitte.

Amit nem tettek tönkre a németek, az a Vörös Hadsereg martaléka lett. Seidl Marietta így emlékezett vissza a gellérthegyi otthonuk megsemmisítésére:

“Az oroszok több mint fél évig laktak a villában. Ez idő alatt még csak a sittet sem hordták ki a rommá lőtt szobákból. Amikor nyár végén teljesen váratlanul kiköltöztek, döbbenetes kép fogadott bennünket. Gyakorlatilag mindent elvittek, amit időközben fel nem fűtöttek, vagy a bombakráterekbe nem dobáltak. Zongorát, festményt, bútort, szőnyeget – már amit nem vágtak fel lótakarónak, vagy teherautó függönynek -, maradéktalanul elvittek. Elvittek továbbá 13 ajtót és összesen 72 ablakkeretet. … Valamennyi helyiségben méter magasan álltak Nagypapa könyvtárának maradványai: egy kupac emberi ürülék, egy kinyitott könyv ráhelyezve, majd egy újabb kupac és egy újabb könyv, olyan magasságig, ami számunkra már egyszerűen kényelmi szempontból is érthetetlen volt. Ezek a tornyok, elviselhetetlen bűzt árasztva, felhőkarcolókként díszelegtek egymás mellett.”

Hindy Iván altábornagy, a budapesti magyar erők parancsnoka ezt jelentette 1944. december 30-án: “A budapesti polgárok lokálpatriotizmusa annyira megy, hogy az emberek sírnak és nem önmaguk sorsával törődnek, hanem azon vannak kétségbeesve, hogy a város elpusztul. Mindenki borzadállyal gondol arra, hogy esetleg az összes hidakat kénytelenek leszünk felrobbantani.”

A 130 fényképet dr Kramer István ügyvédtől kaptuk, akihez a szerző özvegyétől (a hölgy nevére sajnos már nem emlékszik) a hetvenes évek elején kerültek az eredeti negatívról nagyított papírképek. Vagyis a szerzőjük ismeretlen, de valószínűleg azonosítható. Nem voltak sokan akik ilyen részletességgel járták volna be az újjáéledő főváros utcáit. Csörgeő Tibor, Kunszt János, Inkey Tibor – talán közöttük rejtőzhet a fényképész. Ami biztos: a sorozat elkészítése közben aligha gondolt a szerző másra, mint az emlékeztetésre, szembesítésre. Talán ezért e szenvtelennek tűnő, száraz, tényszerű stílus – íme, így nézett ki Budapest, 1945-ben.

I.m. Ungváry Krisztián – Tamási Miklós: Budapest 1945