A múlt nem mögöttünk, hanem a lábunk alatt van. Őseinket tisztelni pedig mindenkor magunk és a jövő iránti erkölcsi kötelesség. Intő példa, hogy miközben a diktatúra únos-úntalan azt igyekezett a fejekbe sulykolni, hogy a múltat végképp el kell törölni, valójában a jövőnket zabrálta el. A zsarnokság megbukott, de borsos számláit még soká kell fizessük.

Valaha Szeged minden városrészének saját temetője volt. Ezek közül a Gyevi a tudottan legrégebbi. Az 1754-ben kelt Canonica Visitatio jegyzőkönyve már létezőként említi. Okkal hihető, hogy már jó háromszáz évvel ezelőtt is ide költözött, aki elfáradt teste számára örök nyugodalmat keresett. Nem is háborgatta itt senki, legfeljebb az alulról belopódzó víz. Meg a Nagy Víz 1876-ban. És napjainkban az OTP. A becslések szerint mintegy ötezer szögedi földi maradványai nyugszanak itt. Olyan összevisszaságban, hogy minden bizonnyal nagy lesz a kavarodás, ha megszólalnak a Végítélet harsonái, és a lelkek egyszerre kezdik majd keresgélni a porhüvelyeiket. Az idők folyamán ugyanis az utak és parcellák is ide-oda vándoroltak. Ki tudja miért?

A temető vagy negyven éve le van zárva. Gazdája ugyan megmaradt, ám a szegény sorba került katolikus egyháznak nem futotta arra, hogy fenntartsa. Ledőlt a kerítés. Azután vitték a követ. Hozzátartozók is, tolvajok is. A hetvenes években nekilódult a lakótelepépítés a környéken. Az általános tervben a területre a „kegyeleti park” megjelölés került, és ezzel a dolog le lett rendezve. Az odahagyott sírkertet apránként visszafoglalta a természet. A három hektár őserdő és madárparadicsom háborítatlan élhette a maga életét. Magányos sziget a szürke paneltengerben. Zavarhatatlanságát dús elvadultsága szavatolta. Néha kalandvágyó gyerkőcök ugyan megkísérelték a behatolást, ámde egy nagy port felvert baleset (valamilyen meglazult sírkő agyoncsapta egyiküket), no meg a torzonborz hajléktalanok felbukkanása végleg elriasztotta őket.

2003-ban az Egyház úgy döntött, hogy piacra teszi a fölértékelődött területet. Lehet, hogy az önkormányzat is megjelent volna a lehetséges vásárlók közt, de nem volt rávaló tehetsége, vagy tán keveset ajánlott? Netán titokban örült, egy gonddal kevesebb? Bármiként is esett, ezzel a lakótelep és a közelben lévő általános és középiskolák számára örökre elveszett a lehetőség, hogy közelükben szép és ápolt park zöldelljen. A területet az OTP vásárolta meg azzal a szándékkal, hogy a telken jól értékesíthető lakásokat építtet.

Ahogy a dolognak híre ment, egy Ybl-díjas szegedi építész megkereste a bankot. Azt ajánlotta, hogy olyan beépítési tervet készít, amely egyrészt méltó módon őrzi a hajdani sírkert emlékét, másrészt igényes, a csatlakozó lakótelepre kisugárzó, friss szellemű lakókörnyezetet nyújt majd. A tárgyalás jól indult, de hamar zátonyra futott, amikor az építész jelezte, hogy munkájáért pénzt kér. A beruházó azzal állt fel az asztaltól, hogy a fővárosban ingyen is megrajzolják azt, amit ő akar. Vélhetően blöffölt. Inkább talán arra érzett rá, hogy az olyan építésszel, akinek a fejében egymást kergetik az eredeti gondolatok, és mély hittel tiszteli a város múltját, sok gondja lenne. Az idő pedig pénz. Jobban jár, ha olyan tervezőt keres, aki nem sokat okoskodik.

Aki ilyet keres, megtalálja. Szegeden is. Naná, hogy nem pályázat útján! A szabályozási terv olajozottan alakult. Az építtető tehát abban bízik, hogy az illetékesek rábólintanak, és akkor 2005 tavaszán megkezdődhet az építkezés. A területen már tesznek-vesznek, irtják a bozótot. A Délmagyarország c. lap 2004. május 21-i tudósítása szerint „a hozzátartozók augusztus 1-ig kaptak lehetőséget arra, hogy a holttest maradványokat elszállítsák.” A beruházó a lakásokat 6-7 éven belül kívánja értékesíteni. A négyszáz lakás neve – mint nyilatkozta – „Deák város” lesz. Kár, hogy ennyi lakás semmiképpen sem város. És a haza bölcse sem a Gyeviben nyugszik. Ámbár a húszezres bankó hasára valóban az ő képe van nyomva.

A tervező a szabályozási tervet 2004. május 18-án mutatta be a Dél-Magyarországi Területi Tervtanács ülésén. Állítólag senki nem vállalta az opponens hálátlan szerepet. Vagy talán arra gondolt mind, aki szóba jöhetett volna: jobb a békesség? Bizonnyal az. De kinek, kiknek a békessége?

A terv tetszetősen előadott és kínosan szabályos. Legfeljebb a fejét csóválja az, aki a műleírást is elolvassa. Abban ugyanis az áll, hogy a tervezett beépítés „belvárosias”, ami vélhetően megelőlegezi az értékesítési PR kulcsszavát. Reklámduma, ami semmit nem mond. Hiszen még a puszta „városiasság” fogalma is magyarázatra szorulna. A terv a lakásokat két teljesen zárt udvar köré szervezett tömbbe helyezi el. De hogy ettől lenne „belvárosias”?

De ne legyünk kicsinyesek. Az igazi baj az, hogy a látványos csomagolású terv a kényes kérdésre építészeti ötletekben szegényes és érzéketlen választ ad, amit a dekoratív látványterv sem képes leplezni. Pedig minden lehetőség adva volt.

A talajt két méter mélységig mindenképen ki kell emelni, és át kell rostálni, hogy a csontmaradványokat össze lehessen gyűjteni. Így a terv a józan ész szabályai szerint a gépkocsitárolók nagy részét a terepszint alatt helyezi el. Ámde az így kiásott tekintélyes földtömeget el kell majd szállítani valahova. Pedig ennek legalább egy részéből olyan terepplasztikát lehetne építeni itt, ami a síkságon önmagában is érdekes látvány lehetne. Ha pedig ez a kegyeleti parkban emelkedne, jelkép lehetne. A dombra épített temetőnek van is némi hagyománya a környéken.

Ámde a terv a kegyeleti park számára mondhatni egy jó zsebkendőnyi, beépítésre szinte alkalmatlan, zajos sarokterületet hagy szabadon. Úgy tűnik, a beruházó „belvárosiasság” alatt a szűkös területet, a lakóházak körül ásító parkolót és a bérház udvarába visszaparancsolt zöldterület ért.

A tervező abban bízik, hogy az ottfelejtett parkocskát a kertészek és a képzőművészek képesek lesznek kistafírozni. Majd. Felállítják a megmaradt kőkeresztet, alábiggyesztenek egy emléktáblát, és kész. A csontmaradványok itt el nem férnek. Azokat el kell paterolni valahova.Kegyetlen kegyelet! Avagy az ősök porainak örök békessége – á lá OTP, netán modern szegedi módra?

Ha a tervező azonosult is a kufár szemléletű elgondolással, szerencsére nem így a Szögedi Védegylet elnöke, aki önkormányzati képviselő. Azzal érvel, hogy az egykori Gyevi temető egy sor helyi híresség, halász, néprajzos és egykor messzi földön híres cigányprímás és muzsikus nyugvóhelye, és ahova számos hősi halottat is temettek. Már csak emiatt is erkölcstelen nyughelyüket ilyen érzéketlenül eltüntetni, amikor akár egy kis emlékhely is létesíthető lenne itt. Hiszen jó néhány sírkereszt azért túlélte a pusztulást, és a korábban kimentett szép kovácsoltvas munkákat is vissza lehetne hozni. A képviselő úr nem építész, de úgy gondolkozik, mintha az lenne. Semmilyen város nem létezik büszkén vállalt múlt és annak kulturális üzenete nélkül.

A Gyevi Kegyeleti Kert emlékhalma (a túlélő kimentett kövekkel)
Simor Márton rajza Dr Szabó László tervei és vázlata alapján (2004)

A kegyeleti park mindenképen védett és csendes helyet igényel, és úgy formálandó meg, hogy benne valamilyen tisztességes osszáriumot lehessen építeni. A feladat nem könnyű! Értő építésznek való! Legelőször a legkedvezőbb helyet kellene megtalálni, azután a kegyeleti parkra kiírni a tervpályázatot, majd ennek a tapasztalatait visszavezetni a szabályozási tervbe.

Nagyjából ez volt a tervtanács véleménye is, ami persze senkit semmire nem kötelez. Talán a Szögedi Védegylet elnöke, aki szerencsére önkormányzati képviselő, még képes arra, hogy az Önkormányzatot jobb belátásra bírja, és elég bátor, hogy kimondja azt, amit az építészeknek kellene, vagy kellett volna.

Borvendég Béla
Kossuth-díjas építészmérnök

Ajánlott még :

KEGYELET SZEGEDEN…

Hányadán is állunk ma a kegyelettel Szegeden… Mindenszentek múltával elmerenghetünk azon, hogyan is állunk Szegeden a kegyelet dolgával. Mit is jelent a “KEGYELET” Szegeden? 

TEMETŐK

Éppen ma kerek 100 esztendeje jelent meg a :

Temetők Szeretem és keresem őket,
A gyönyörű, víg temetőket.
Mert csak az élők sírnak, búsak,
A temetők mind koszorúsak. 

Ha tetszik írásunk, ajánlhatja másoknak is!
A túlélés útja ma magyarul gondolkodni...