1844 október 6.-án az országgyűlési alsótábla üléstermében – Tolna, Zala, Veszprém vármegyei előzmények után – létrehozták a Védegyletet, amelynek elnökévé Batthyány Kázmért, az alelnökévé Teleki Lászlót választották. A Védegylet igazgatója Kossuth Lajos lett.

Batthyány Kázmér (kép a Vasárnapi Újságban, 1868)	Teleki László (Franz Eybl litográfiája)	Kossuth Lajos (1841) Athenaeum, 1896.

Bár ma lennének ilyen KÉPVISELŐink…
Különösen, mint az első kettő !!

Az egyesület tagjai a kötelezettséget önként vállalták, hogy mindazon szükségleteket, amelyeket a hazai termelés, gyáripar- és mesterségek termékeiből fedezni lehet, mindaddig, míg ezek kaphatók, csak ezekből és csak ezekkel fogják fedezni.

A Pesten szervezett központi egyesület mellett azzal szerves összefüggésben lévő vidéki fiókegyesületeket is alapítottak.

Az első közgyűlésüket 1845. november 17-én tartották Pest megye dísztermében, 138 (!) vidéki fiókegylet részvéte mellett. Az egyesület hatása alatt igen sok tekintélyes ipartelep létesült Magyarországon – az akkori feljegyzések szerint 95 csak 1845-ben. Még nagyobb volt az eredmény 1846-ban, Kossuth Lajos tevékenysége következtében, aminek elismeréséül a Védegylet Teleki László indítványára őt az egyesület tiszteletbeli elnökévé is választotta.

A Védegylet hatása alatt alakult 1 millió pengő forint alaptőkével egy gyáralapító részvénytársaság, melynek alakuló közgyűlésén, 1845. április 13-án, a liberális Deák Ferenc mondott nagy lelkesítő beszédet. Ugyanezen a gyűlésen szavaztak meg 50 ezer forintot egy vegyészeti gyár, 30 ezer forintot egy vasműgyár és 20 ezer forintot egy festőgyár segélyezésére.

Hat évi fennállás után (az elbukott szabadságharc után) a Védegylet sajnálatos módon elsorvadt, megszűnt. Ennek nyomorúságát azóta is szenvedjük…

Pedig… Svájc gazdagsága is éppen ezen az elven alapult…
A kórjai (kóreai) gazdasági csoda is pont egy ilyen politikával indult 1960 táján… és 40 éven belül világvezető cégekhez vezetett…

A Szögedi Védegylet a „Szögedi Gondolat” jegyében e mozgalom megújítására tett kísérletet.
A  hályogos szellemek és az emberi önzés más utat támogatott…
így lett Magyarország és ma már Szeged is gazdasági gyarmattá…

De csak az bukott el, aki föladja.

Aki fél az igazság hangos megnyilvánulásaitól, annak a fontolva haladást javasoltam. Ma is azt javasolom. Magam is inkább Széchenyi pártján állok. (A Széchenyi-Kossuth vitában.)
Hogyan is lehet lázadni harc nélkül a nyilvánvaló gazdasági terror ellen ? Lehet egyáltalán ?
Bizony, hogy lehet ! Ehhez a lázadáshoz azonban nem forró, hanem hideg fej kell !
És… Sok-sok odafigyelés… Főképpen persze…

TUDATOS VÁSÁRLÁS !
Védegyleti Gondolkodás !!!

A Szögedi Védegylet arra szólítja föl a Magyar Nemzetet, hogy vásároljon magyar árut, a szögedieket pedig arra, hogy lehetőleg szögedit és csakis szögedi kereskedőtől, vagy szögedi termelőtől ! Ha nem megy, vagy olykor nincs ilyen, akkor tegyünk engedményt : Vásároljunk magyar honfitársainktól !

Nem kívánunk mást, mint amit a Reformkor nagy mozgalma, a nemzeti Védegylet 1844-ben.

Vessünk hát véget a Deform-kornak!
A Magyar Föltámadást kezdjük hát újra a Reformkor máig megvalósulatlan remek kezdeményezésével. Tudatos vásárlással, – ha lehet – helyi magyar áruval.

Dr. Szabó László
a Szögedi Védegylet
alapítója és elnöke

A Védegylet mozgalmának első szépirodalmi tükre Petőfi verse, a Védegyleti dal :

VÉDEGYLETI DAL

Van-e szebb lánc a világon,
Mint mely minket összefűz?
Bűvös karikába gyüjte
Minket a szent honfitűz.

Sír volt keblünk, és halottja
Volt a hazaszeretet;
Nagyszerűen űljük e föl-
Támadási innepet!

Nemzetünk, e nagy folyó, mely
Mindig százfelé szakadt,
Egyesítve innepénél
A különvált ágakat.

Millió és millió száj
És egyetlen hang legyen,
Mely kiáltsa lelkesedve
A magasztos innepen:

„Elfogadjuk, bármi durva,
Amit a hon méhe szül;
Bármi lágy és bármi pompás,
Semmit, semmit e kivül!”

És ne szóljon áldozatról,
Lemondásról senki sem;
Kötelesség! mit az ember
Hon jólléteért teszen.

S a király a honnak atyja,
Mint valóban jó atyánk,
Karjait kiterjesztendi,
És az áldást mondja ránk.

Pest, 1844. október-november

Petőfi Sándor 1844-1845-ben költőként meghódítja Pest-Budát. Állása, baráti köre révén ekkor lesz állandó kapcsolata a társasággal, azaz a fővárosi értelmiségi körön keresztül a társadalommal. E kör összetételéről a következőket mondhatjuk: részben már nem a vagyonából élő, hanem polgári hivatalt vállaló közép- és kisnemesi réteg tagjaiból, akik lényegében elindultak a (kis)polgárosodás útján és az ugyanoda tartó, de alsóbb társadalmi rétegekből, például az iparos vagy parasztcsaládból származó, városi, fővárosi felemelkedésre törekvő szellemi (szabad) foglalkozású csoportból alakult ki. E kör kialakulásáról, gondolkodásáról mind ez ideig a legpontosabb leírást Vörös Károly adta a Petőfi és a pesti kispolgár című írásában.

Ő e réteg legfontosabb jellemzőinek az alapvető demokratizmusra való igényt, az úri osztállyal szemben való gyanakvást, az erős nacionalizmust, kultúrájában pedig a szentimentalizmust és a népiességet tartja jellemzőnek.

Petőfi politikai gondolkodásának fejlődése 1844 nyarától, fővárosi segédszerkesztő korától vesz nagy lendületet. Ez előtt – és ez nem kevés! – egyrészt olyan országismeretre tett szert, amit életkorához viszonyítva azóta sem nagyon haladt meg senki: Soprontól Mezőberényig, Kiskőröstől Pozsonyig számtalan faluban, mezővárosban és városban járt, másrészt apja kezdeményezésére kihasználta mindazt, amit az ő korában a különböző felekezetű iskolák nyújtottak, megtoldva azzal az állandóan jelen lévő autodidakta igénnyel, amely már aszódi kisiskolás korában is jellemezte.

Vachot Sándorék irodalmi szalonjában (ahol a felvidéki származású Erdélyi János és Kossuth Lajos is állandó vendég), a divatlapok szerkesztőségeiben, az írók kedvelt kávéházaiban, és nem utolsósorban a napilapokból tudomására jutnak a közvéleményt foglalkoztató kérdések. Elsőként talán a védegyleti mozgalom ügye. Köztudomású, hogy e mozgalom a középnemesi ellenzék kezdeményezésére jött létre azután, hogy az 1844-es országgyűlésen nem sikerült elérni a védővám bevezetését. Petőfi verse, a Védegyleti dal a kérdés első szépirodalmi reflexiója. Ő maga – nyilván kisebb esztétikai értéke miatt – nem szerette ezt a költeményét, az Összes Költeményeiből is kihagyta. Politikai beszédmódjának elemzése szempontjából azért fontos mégis ez a kis költemény, mert a Nemzeti dal előtt ez volt az egyetlen vers, amelyben egy közös ügy érdekében: a nemzeti ipar fejlődéséért, minden magyar összefogását sürgeti. „Nemzetünk, e nagy folyó, mely / Mindig százfelé szakadt / Egyesítse innepénél / A különvált ágakat.” (Az innep valószínűleg a védegyleti bált jelenti.) Az utolsó versszak, amely a király megelégedését ábrázolja e magyar mozgalom felett, csak ironikusan értelmezhető. A széttartó nemzet mint a bajok fő forrása Zrínyi Szigeti veszedelme és a református egyházi énekek országképe óta a magyarság sorsával foglalkozó szépirodalom egyik alapmotívuma, Petőfinél A magyar nemzet (Oh, ne mondjátok nekem…) és az Isten csodája című versekben szólal meg ez a hang a legteljesebben. E két költemény Petőfi közelmúltjából a Kölcsey és Vörösmarty által az 1820-as és 1830-as években használt politikai beszédmódot (Hymnus, Zrínyi-versek, Szózat, Gondolatok a könyvtárban stb.) örökíti tovább: virágzó nemzetünk a belső széthúzás miatt esett áldozatul az idegen hódítók támadásainak. Ez az a bűn, amiért a büntetést kaptuk. Csetri Lajos Berzsenyi-monográfiájában a plutarkhizmus spártai ágára vezeti vissza ezt a politikai beszédmódot, amelyről Takáts József Politikai beszédmódok a magyar XIX. század elején című tanulmányában kimutatja, hogy ez ugyanaz, amit a cambridge-i eszmetörténeti iskola (Quentin Skinner, John Pocock, John, Dunn stb.) republikánus beszédmódnak hív. A republikánus beszédmód a római köztársasági etikához nyúl vissza. Legfontosabb jellemzőit Takáts József a következőkben foglalja össze: fő témája az, hogy mi az oka a nemzetek nagyságának és bukásának; a felelet pedig, hogy a széthúzás, az ősi erkölcsök elfajulása, az egyéni érdeknek a közérdek fölé helyezése.

Forrás: Ratzky Rita : Petőfi közéleti beszédmódjának szólamai (Kisebbségkutatás 2000. 1. szám)