„Nem konzervativizmusra van szükségünk, hanem belső revízióra. Ha Magyarországon baj van az irodalom körül, akkor nem az a baj, hogy a tradíciókat nem tisztelik eléggé, hanem, hogy nincs irodalmi életszemlélet, amely kitermelte volna a maga zsenijét, a ma stílusát s a maga korszerű remekművét. Ahhoz pedig, hogy ez megszülessék, csak szabad és tiszta irodalmi életszemléletre van szükség.”

Surányi Miklós : IRODALMI ÉLETSZEMLÉLETe a mai középiskolás tananyagban is érdemelne eggy órát…

SURÁNYI MIKLÓS : IRODALMI ÉLETSZEMLÉLET

Irodalmi életszemlélet

Fiatal bankigazgató barátomnál voltam vacsorán. Asztalbontás után a házigazda dolgozószobájában ültünk le feketére. A társaságban csupa kitűnő és világosfejű ember volt, könyvtáros, orvosprofesszor, szociológus, nagykereskedő a textilszakmából, magas rangú állami tisztviselő, valamennyien a feleségükkel. Magas képzettségű hölgyek, járatosak a német, francia és angol irodalomban, zenében és képzőművészetben, járatosabbak a férfiaknál, mivelhogy irodalmi és művészi életszemlélet régtül fogva némileg feminin jellegű tünet, visszahajlás primitív korszakok kultúréletébe, amikor a férfiak vadászattal és katonáskodással foglalkoztak, s a házi tűzhely szépségét s a szellemi élet örökmécsesét a nők ápolgatták. Volt a társaságban egy csupasz arcú, kopasz, de a tarkóján zilált és lobogó hajú, próféta arcú erdélyi író is, aki csendesen mélázva ült karosszékében és némán és beszédesen egyaránt, anélkül, hogy hasonlított volna hozzá, ellenállhatatlanul mindig Dosztojevszkijt juttatta az eszembe.

Eleinte közömbös dolgokról folyt a társalgás. Ezalatt körülnéztem a tágas, világos, kényelmes, üde modern lakás falai, képei és bútorai között és meghökkenve állapítottam meg, hogy ízlésben, érzésben és gondolkodásban egy világ választ el a házigazdától. Mindenütt nagy sima felületek, hideg fehér és világoszöld falak, inkább széles, mint magas ablakok, rikoltó színű geometriai ábrákkal tarkított szőnyegek, függönyök és huzatok, nagyon kevés bútor, rengeteg könyv s az egyik fal a padlótól a mennyezetig csupa olajfestmény. Káprázott a szemem. A képeken érthetetlen ákom-bákomok, megrázó erejű primitívségek, harsogó színek, égő pirosak, rikoltó zöldek, vihogó lilák és üvöltő kékek, orgiája a szín- és vonalzavarnak, mégis valami lenyűgöző és döbbenetes, amely elől bútorban és képben minden konzervatív és klasszikus tradíció ijedten menekül barátom lakásából. Még a könyvespolcon is harsány és kirívó színek. Az angol vásznak és bőrök úgy ordítoznak le a könyvespolcról, mintha egy tizenkét tagú jazz-band fújta volna az agyvelőkbe hasító disszonanciákat. Mégis, valami lelkesítő és bátorító és fiatalos volt ebben a zűrzavarban, amelyben a végletekig felfokozott energiák és az életet habzsoló optimizmus egy új világot festettek az ember szeme elé.

Valaki a rádióhoz ment, ez volt a legpazarabb bútordarab a szobában. Olyan, mint valami szép régi szekreter, vagy tabernákulum. A lapján azonban nagy henger alakú szekrény, jobb oldalán forgatható fogantyúk, elől balra egy kis üvegablak kivilágítva, fokokra osztva és megszámozva. A ház úrnője finom ujjacskáival forgatta a fogantyút. Megszólalt Bécs, majd Breslau, s ha nem vigyázunk, mindenbe beledördül egy szörnyű hang Moszkvából, francia nyelvű propagandabeszéd, hamar elforgatjuk… bájos melódia Milánóból, lágy lírai tenor, Madrid, Róma és óh, pont éjfél, tehát e pillanatban megkondult a westminsteri templom harangja Londonban.

Az embernek eláll a lélegzete. Itt van a bábeli nyelvzavar, szegény kis magyar fül dobhártyája majd megreped abban a türelmetlenül barbár kakofóniában, amely félkörben a fülébe harsog. Westminster harangja, a szovjetrádió harsány proletár-himnusza, berlini tőzsde, Párizs operája… az egész valami félelmetes és rémületes, mert ebbe a szobába bejött az egész világ s jobbról, balról, alulról, felülről feszíti, préseli féltucat robusztus ősi diadalmas kultúra.

Valaki felkiált:

– Hát nem csoda, hogy ebben az apokaliptikus harsogásban nem hallja meg a világ a magyar szót.

Elhallgattattuk a rádiót. A magyar szóról és arról beszélgettünk, hogy száz vagy kétszáz esztendő múlva lesznek-e még emberek, akik kíváncsiak a magyar beszédre, vagy csak irodalmi emlék lesz belőle, amelyet egy maréknyi dunai paraszt használ a maga romantikus házi élete, ősfoglalkozása és pásztorkodása kicsi szótárában.

A szociológus megjegyezte:

– Úgy vélem, hogy a kis népek nemzeti irodalmának bealkonyodott. Dánok, hollandusok, észtek, finnek, magyarok irodalma lassankint elsorvad s nagy íróik németül, franciául vagy angolul közlik a világgal mondanivalóikat.

– Ha egyáltalában lesz szükség szépirodalomra – tette hozzá az orvosprofesszor, aki annak a véleményének adott kifejezést, hogy csak a technika és az orvosi, abban is a chemiai tudományoknak van jövőjük, szépirodalommal és képzőművészettel végeztünk, az emberiség nem ér rá ilyen henye babramunkával tölteni az időt.

A szociológus bólintott.

– Igaza van a professzornak. Én például tíz esztendő óta nem olvastam regényt, vagy ha olvastam, az nem magyar regény volt. Őszintén szólva nem ismerek olyan magyar írót, akinek a könyvéért pénzt volna érdemes adni.

Elképedve hallgattuk ezt a kifakadást és a könyvtárnok, aki egyben egy nagy könyvüzlet tulajdonosa is, elmondta, hogy Magyarországon sok szépirodalmi könyvet vesznek az emberek, de gondosan megnézik, hogy magyar vagy külföldi név szerepel-e a könyv címlapján.

– Ez megható – jegyeztem meg elérzékenyedve –, lám, mégis van bennünk nacionalista érzés és irodalmi életszemlélet.

A könyvkereskedő elpirult és részvéttel nézett rám.

– Nem úgy értettem a dolgot. Ha meg kell mondanom az igazat, hát vevőim udvariasan félretolják a magyar regényeket és csak külföldi könyvekért adnak pénzt. Ezért érdeklődnek a szerző iránt.

– Mi ennek az oka? – kiáltott fel egy hölgy, aki kínos zavarban volt a társaságban levő írókra való tekintettel.

Mindenki volt már olyan társaságban, ahol hasonló beszélgetések hangzottak el, intim szalonokban, olyan emberek között, akik nem a nyilvánosságnak beszélnek, vagy nem irodalmi teaestélyeken mondanak propagandabeszédeket a jelenlevő írók tiszteletére. Mindenki hallotta már előkelő szellemek, tudósok és politikusok, gyárigazgatók és pénzemberek ajkáról, hogy általában véve nem érnek rá könyveket olvasni, és ha az anyagi gondok és a napi munka fáradalma után kissé meg akarnak szabadulni az élet reális terhétől, legföljebb egy mulatságos ponyvaregény vagy detektívtörténet, vagy könnyed és szórakoztató víg színdarab enyhe örömeihez folyamodnak. A helyzet ma ez. Van magyar irodalom, vannak kitűnő írók, vannak áldozatkész könyvkiadók és vannak ügyes könyvkereskedők. Magyarok. Van olvasóközönség is, vannak magyar olvasók is, de a magyar könyv mégsem fogy és olyan anyagi és erkölcsi helyzet alakult ki a magyar irodalom körül, amelyben minden pesszimizmus jogosult. Az irodalmi élet szimbóluma egy ártatlan és banális fekete folyadék, a kávé lett, amelyet a kettészakadt magyarság egy része kávéházakban, a másik része biedermeier szalonokban, irodalmi kávénénikék között fogyaszt. Mind a két helyen megfordulnak kávétitánok és kávébácsikák, néha igaz írók is, sőt nagy írók is, de mind a két helyen elszomorítóan kis írások látnak napvilágot. A gőzölgő kávéscsészék körül koncentrálódott ma az egész magyar irodalmi életszemlélet. Addig terjed, ameddig a kávé gőze és szaga elhat. Az irodalmi kávéházakban minden elragadó, nagyszerű, monumentális és európai, ami új, bizarr, groteszk, tradíciótlan, keserű és gyűlölködő, a foszlós kalácsot csipegető irodalmi kávébácsikák pedig minden biedermeier-giccset klasszikus és halhatatlan faji értékké minősítenek, amit konzervatív és jószándékú úri dilettánsok finomkodtak össze. Egyik helyen ez a jelszó; csak semmi régit! – a másik helyen: le a gyalázatos újításokkal! De ez nem volna még baj, ha az egész nemzet ott tolongna az irodalmi kávéscsészék körül, mert kávé ide, kávé oda, ez még mindig irodalmi életszemléletet jelentene, vagyis lehetőséget az igaz irodalom kialakulására. De mind a két helyen csak néhány tucat ember agitál és vitatkozik és néhány tucat író olvasgatja egymásnak a maga kis írásait, – és fiatal bankigazgató barátomnak 1500 kötetből álló könyvtára van s ebből saját bevallása szerint háromszáz a magyar nyelvű könyv és a magyar szépirodalmat, régit és újat, huszonöt vagy harminc kötet képviseli. Még ez sem volna baj.
Baj csak egy van az irodalom körül, s most el kell mondani egyet s mást erről a bajról.

Nagy irodalom csak ott fejlődhetik ki, ahol az emberi lélek tele van irodalmi életszemlélettel. Az életet sokféleképen lehet nézni és kutatni és értékelni. Vannak, akik ez életben nem látnak mást, csak tényeket. Vannak, akik nagy számokban és kollektív szükségességekben gondolkodnak. Némely ember az emberiség fejlődésében csak a vagyonnak, vagy a hatalomnak vagy a jognak a társadalmi osztályok között való elosztását méltatja figyelemre. Vannak, akik szemében csak a statisztika vagy a géptan, vagy az elektrotechnika fejlődése a fontos. Mások mindent egyházi, vagy vallási, vagy filozófiai szempontokból figyelnek, sőt sokan vannak, akik az életből nem látnak egyebet, mint mindennapi harcot a megélhetésért, vagy mindenki harcát mindenki ellen a hatalomért. Ezek az emberek alig tudják megérteni, hogy egyházi, vallási, szocialista vagy kapitalista, kormányzati vagy közigazgatási, politikai vagy természettudományos életszemléleten kívül van irodalmi világszemlélet is.

De Carlyle azt mondja, hogy a világosság az egyetlen dolog, amire a világnak szüksége van. És nemcsak a szerves élet, de a lelki élet is akkor kezdődik, amikor kisüt a nap és a világosság napfényre hozza az élet titkait. Az ember nem bírja el az egyedülvalóságot, a sötétséget és a némaságot. Minden ember árva gyermek, aki apját és anyját keresi. Nekik szeretné elmondani vágyait, kétségeit és titkait, amelyek lelkét szorongatják. És el kell mondania. Elmondja és meghallgatja testvéreit, hogy azok mit gondolnak az ő dolgairól és a magukéról.

Így kezdődik az irodalmi világszemlélet, amely, ha megszületett, egyszerre megteremti az irodalmat is. Mert az irodalomnak nincs másra szüksége, csak világosságra, amit ezúttal egynek vehetünk a valódi, tiszta, szabad irodalmi életszemlélettel.

És ha valaki azt kérdezné tőlem, mi az oka a magyar irodalom lassú elsorvadásának? – azt felelném, hogy ne vesződjünk ezer és egy apró-cseprő, felületes és vitatható magyarázattal, hanem valljuk be az igazat, vagyis azt, hogy nálunk megdöbbentően kevés embernek van irodalmi életszemlélete.

De miért nincs irodalmi életszemlélet? Aki erre lelkiismeretesen felelni akar, annak kissé messziről kell elindulnia az okfejtésben. Ott kell kezdenünk a dolgot, hogy a háború után elveszítettük Nagy-Magyarországot, a forradalmak pedig megutáltattak velünk minden változásra és radikális reformra irányuló megmozdulást. A megcsonkítás után évekig nem tudtuk elképzelni, hogy a régi Magyarország területének teljes visszaszerzése nélkül egyáltalán lehetséges élni. Maga a területi integritás gondolata is a legromantikusabb formulába öltözött, úgy vélvén, hogy sebeink mutogatásával és égre rimánkodó panaszainkkal meglágyíthatjuk a világ szívét s ezzel visszaperelhetjük a régi határokat. És érthető, hogy amikor mindennap újra és újra végignyilallt lelkünkön a régi Magyarország után való fájdalmas sóvárgás, akkor ezzel együtt a régi magyar élet egész belső és külső tartalma, szerkezete, stílusa, erkölcse és esztétikája is az elképzelhető legtökéletesebb és legkívánatosabb életlehetőségnek tűnt fel. Ehhez járultak a forradalmak, amelyeknek eszeveszett és ocsmány zűrzavara után természetes reakció gyanánt a magyar élet minden értelmét és célját a statusquo ante s a régi rend visszaállítása körül támadt romantikus elképzelésen keresztül láttuk. Ez a tétlen, terméketlen és rezignált nosztalgia teljesen elfelejttette velünk a belső revízió szükségességét. Eszébe sem jutott senkinek, hogy bizonyos tényekkel szemben öntudatos munkaprogramra és az új magyar élet megszervezésére volna szükség. Nem bűne ez a nemzetnek, csak szerencsétlensége. Nem is lehetett máskép. Nem csoda, hogy az elszenvedett igazságtalanság után nem tudtunk egyébre gondolni, csak perújításra és eközben megfeledkeztünk arról, hogy e hosszadalmas pereskedés alatt az élet realitásaival szemben reális álláspontot kell elfoglalnunk s ahogy Európa minden népe bizonyos átalakuláson ment keresztül, akképpen a magyarságnak is meg kell újulnia és életét az új európai formákhoz kell igazítania, mert az elvesztett paradicsomba is csak megifjodva, egy belső revízión keresztül megtisztulva és megerősödve léphetünk be. A forradalmak után beállott természetes reakció elhitette velünk, hogy magyar ember számára az egyetlen hazafias, erkölcsös, tisztességes és konstruktív életelv a konzervativizmus.

Valóban nincs finomabb, arisztokratikusabb és méltóságteljesebb életszemlélet a konzervativizmusnál. Magam is vallom, hogy erkölcsi téren nem tudok elképzelni magasabb rendű és eszményibb világképet, sőt bámulom azokat a társadalmakat, amelyek gyönyörű romantikát tudtak csinálni az erkölcsi eszmény, az örök humánum és a tiszta esztétika konzervativizmusából. Ám nem tehetek róla, be kell látnom, hogy az orvostudomány, a géptan, az agrikultura, az elektrotechnika híján van minden konzervativizmusnak. A formák változnak, habár az emberi lélek összetétele ma is változatlanul ugyanaz, mint Shakespeare, vagy Dante, vagy Vergilius korában volt. Ha rajtam állna, szívesen barangolnék egész életemen át a konzervativizmus eliseumi mezőin, de körülöttem az élet vágtatva rohan és napról-napra új csodákkal lep meg, mint ahogyan napról-napra embermilliók születnek új életigényekkel, új stílussal, új vágyakkal és új problémákkal. Hiába minden erőlködés: ha nem akarjuk, hogy az életünk holt tengerré váljék, úsznunk kell az árral. Amióta a szövőgépeket feltalálták, a takácsok kénytelenek beállani gyári munkásnak s amióta traktorral szántják a földet, lomtárba kell dobni minden faekét, bármilyen romantikus volt is hat ökörrel szántani, miközben a babánk az ekét tartotta.

Miért mondom én mindez? Azért, mert a magyar irodalmi életszemlélet a forradalmak óta megfeneklett egy idejét-múlt uram-bátyámos hyperkonzervativizmuson, amely miatt a magyar irodalom tíz esztendő óta zátonyon vesztegel. Mert a magyar irodalmi élet tele van nagy írókkal és igen kicsiny és lapos irodalmi alkotásokkal. Mert a magyar olvasóközönség unja az örökös irodalmi biedermeier-variációkat. Mert a magyar író lelke tele van oktalan félelemmel és gyávasággal. Mert az aktuális témáknak legalább ötven százaléka érintetlenül maradt, mert azokat a lelkiismereti, egzisztenciális, erkölcsi és életszemléleti problémákat, amelyek eleven tartalommal töltik meg a külföldi irodalmat, a magyar író érinteni sem meri, mert fél a félreértéstől és a megbélyegzéstől.

Ne felejtsük el, hogy egy fiatal bankigazgató szobájában vagyunk, ezerötszáz kötet könyv s egy olyan gép társaságában, amelyen keresztül az egész világ a fülünkbe harsogja a maga irodalmi és művészeti életszemléletét. Mi az egész világot halljuk, de minket nem hall az egész világ, mi magunk között vagyunk és bizalmasan beszélgetünk. Mi bevallhatjuk egymásnak, hogy a mi mai viszonyaink között alig lehet szó korszerű irodalmi életszemléletről. Előbb valaki elkeseredetten jelentette ki, hogy nem ad pénzt magyar könyvekért. Pedig jó és szép magyar könyvet adnak áldozatkész és hazafias magyar kiadók, többet, mint amennyin a befektetett tőkét és a regie-költséget megkeresik. Ha mindvégig őszinték akarunk maradni, ezt is meg kell adnunk a magyar könyvkiadóknak.

Az is igaz, hogy néhány divatos magyar író körülbelül bizton számíthat arra, hogy minden leírt sora még azon melegen nyomdába kerül és egy vagy több kiadásban napvilágot lát. De most jön a tragédia. A divatos íróknak, hogy meg tudjanak élni, gyárilag kell termelniük az irodalmat. És milyen irodalmat? Vigyázniuk kell, hogy szórakoztató olvasmányokat adjanak, mert különben az érdektelenség és közöny jéghideg légkörében megdermed a mű és a szerző elveszti népszerűségét. Vigyáznia kell, hogy hízelegjen a társadalom érzékenységének, az egyes kategóriák hiúságának, a sajtónak, az uralkodó osztályok gőgjének, egyes rétegek hipokrízisének s azoknak a kritikusoknak, akik titokban erotikus könyveket olvasnak, de nyilvánosan könyörtelen erkölcsbírák, fajvédők és tradicionalisták. Az író állandó lelki szorongásban él: nem vétett-e valamit valaki ellen s nem boríthatják-e ártatlan fejére a nemzetgyalázás, erkölcsrontás, vagy a pánszexualizmus rettenetes vádját? Jaj volna annak az írónak, aki ma magyar áttételben megírná Shakespeare Falstaffját és iszákos, léha, szájhős, útonálló barátait, embertelen, félkegyelmű álszent arisztokratáit és hülye udvari csőcselékjét, Dickens ügyvédeit, bíráit, zsebmetszőit és uzsorásait, Shaw Bernard komisz angolait, Dosztojevszkij komisz oroszait és Balzac komisz franciáit. Ma mindenki általánosít, ma az író politikailag felelős a maga által teremtett emberek gondolkodásmódjáért és erkölcseiért, ha nem is büntetőjogilag, mert az ügyészeknek és bíráknak több eszük van, mint a közönségnek, amely az egyénben, amelyet az író teremtett, nyomban a fajt, a nemzetet vagy a saját társadalmi osztályát látja és felhördül, ha abban saját magát megbántottnak érzi. A népszerű író is tele van gátlással és vagy visszavonul, a maga kiábrándult és megrettent lelkének néma csendjébe, vagy kiegyezik a tömegízléssel és henye meséket gyárt a modern külföldi ponyva, esetleg a magyar giccs-konzervativizmus művészietlen szabályai szerint.

Mindehhez hozzá kell venni azt, hogy a közélet nemcsak nálunk, de a földkerekség minden részében soha el nem képzelt mértékben etatizálódott. Állampolgárok lettünk egyéniség helyett s a mindennapi kenyértől kezdve legmagasabb rendű szellemi szükségletünk előállításáig minden életföltétel az állami mindenhatóság zsákmányává lett. Vannak életigényeink, amelyek az állami gyámkodás alatt jól vagy rosszul, de valahogyan mégis kielégíttetnek. Van olyan is, amely egy-egy nagyszabású kormányférfiú érdeméből példátlan kedvezésben részesül s a magyar szellemélet néhány területén olyan virágzás következett el, aminőre néhány évtizeddel előbb még a legvérmesebb képzeletű optimisták sem gondoltak volna. Irodalommal azonban az állami mindenhatóság éppoly keveset törődik manapság, mint a társadalom, vagy az a művelt polgári középosztály, amelynek legalább annyi köze van az irodalomhoz, mint az ipari társadalombiztosításhoz, vagy a községi választásokhoz. Ha már meg kell mondanunk az igazat, ma úgy áll a dolog, hogy a hatalom embereinek Hekuba a magyar irodalom. Minél feljebb megyünk, annál kevesebb irodalmi életszemlélettel találkozunk. Shakespeare korában a lordkancellárok és a nagyadmirálisok nemcsak szép szonetteket és drámai költeményeket írtak, hanem Sir Walter Raleigh irodalmi asztaltársaságot alapított a Hableány-kocsmában és mézes sört meg rajnai bort iszogatott színészekkel és drámaírókkal, akik nem kevésbé voltak forradalmárok és futuristák akkor, mint most az irodalmi kávéházak bohém vendégei. Nálunk pedig…

Mindezzel azonban nem azt akarjuk mondani, hogy valamiféle állami akcióval, vagy az írók támogatásával, életjáradékokkal, nemzeti ajándékokkal, vagy effélékkel kellene támogatni a magyar irodalmat. Az irodalmat nem lehet támogatni, az irodalomnak nincs másra szüksége, mint világosságra. Ám fel lehet tenni azt a kérdést, hogy nem kell-e minden kornak és népnek vigyáznia arra, hogy irodalmi életszemlélete kialakulhasson és elfoglalhassa a méltó helyét azok között a tényezők között, amelyek politikai sorsának irányát megszabják és a lét vagy nem lét kérdésének megoldásában közreműködnek? Erre kétféle feleletet kapunk. Az egyik magyar részről jön, s az körülbelül úgy hangzik, hogy írókra semmi szüksége nincs sem az államnak, sem a politikának, sem a társadalomnak, sem a közéletnek, mert az író semmire sem való, csak némely embernek egy vagy másfél óra hosszat tartó elszórakoztatására. A magyar közélet bizonyos jóakaratú elnézéssel bánik az íróval, mint valami gyermekkel, vagy lázas beteggel, vagy egzaltált különccel, vagy zseniális hülyével, akit semmiféle hasznos és jóravaló dologgal megbízni nem lehet. Törvényhozásban, közigazgatásban, városi és közgazdasági dolgok vitelében az író tűrt személy, aki boldog lehet, ha valamilyen szinekúrába behelyezik, vagy borravalót nyomnak a markába.

A másik felelet Carlylenek abban a felolvasásában olvasható, amely az írókról általában és különösképpen Burnsről, a költőről szól. Elpirulunk e szavak hallatára, de mégis csak olvassuk fel, mert Carlyle írta s azóta a világ több tucat nyelvén néhány ezer példányban olvasták és még soha senkinek sem jutott eszébe, hogy ezért Carlylet elmebajosnak, vagy lázítónak mondja. Azt mondja Carlyle: Kezdve az újságtól, fel a bibliáig, mi mindent véghez nem vittek és véghez nem visznek azok a nyomorúságos fekete tintával bekent papírfoszlányok! Papság, arisztokrácia, a világon jelenleg létező uralkodó osztályok között jelentőségre nézve egyik sem mérhető össze az írók papságával. Valaki egyszer meginterpellálta Pittet, az angol miniszterelnököt, hogy segítsen a bajba jutott Burnsön. Az irodalom gondoskodjék magáról – válaszolta Pitt, és megtagadta a segítséget. – Igen – jegyezte meg az interpelláló a képviselők felé –, gondoskodni fog önmagáról és hegyibe önökről is, ha nem vigyáznak magukra. Ha nem vigyáznak magukra! – Ezt jól jegyezzük meg, mert a Carlyle-féle fogalmazásban ez a legfontosabb. Akik a népek sorsának intézői, bölcsen teszik, ha önmagukra és nem az írókra vigyáznak. Önmagukra pedig akkor vigyáznak a legokosabban, ha tökéletes szabadságot adnak az irodalomnak és nem állják útját az irodalmi életszemlélet kialakulásának. Tulajdonképpen a modern embernek már nincs is más szabadsága, mint hogy a saját fejével gondolkodhatik és amit gondol, le is írhatja, ha arra kedve és tehetsége van. Nincs más szabadsága és nem is lehet. Az élet kollektív nagyüzemmé lett s az egyéniség, ha biztosítani akarja a maga erkölcsi és anyagi egzisztenciáját, kénytelen alávetni magát kollektív rendszabályoknak. Valamennyien detail emberré lettünk, ami végre is csak egy neme a munkamegosztásnak. A gondolat és írás szabadságán kívül csak kötelességek vannak és jogi és gazdasági téren minden lépésünket egy felsőbb szellemi organizmus kategórikus imperativusa szabályozza. A gondolatszabadság is arra való csak, hogy indítványozzon, megvitasson és elfogadtasson bizonyos rendet, amelyben aztán majd újra megszűnik az egyén korlátlansága. Ha valahol valaha kivész az irodalmi életszemlélet, ott nem érdemes élni. Mi legalább nem kérünk egy gazdasági, vagy társadalmi gépember vagy homonkulus mechanizált életéből. Azt tartjuk, hogy nemcsak az államra, de az egyénre nézve is élet-halál kérdés a gabonakrízis, az agrárius és a nagyipari dilemma, a német-osztrák gazdasági orientáció, vagy a Duna-konföderáció ilyen vagy olyan megoldása, – de semmiféle megoldás sem ér semmit, ha azalatt megszűnik maga a nemzeti élet, a szellemi autarchia és a nyelvi egyéniség isteni adománya.

Ne felejtsük el, hogy ha államférfiak, publicisták, vagy kritikusok nacionalizmusról vagy az irodalom faji értékeiről beszélnek, akkor tudva, nem tudva az irodalmi életszemlélet védelme alá helyezik programjukat. Nálunk magyaroknál, fokozottabban, mint a nagy és hatalmas nemzeteknél. Mi maradt meg nekünk, magyaroknak, más, mint a nyelvünk és nyelvünk gyönyörű zengésében a magyar irodalom?
Irodalmi életszemlélet : ez minden, amire a magyarság fennmaradásában számítani lehet.

Gondoljunk még egyszer a Hableány-kocsmára, az Erzsébet-kori Angliára, arra a korra, amikor a brit világbirodalom mai nagyságát megalapozták. Nem véletlen az, hogy Angliában akkor volt a legegyetemesebb az irodalmi életszemlélet és nem véletlen az, hogy a Hableány-kocsma borgőzös atmoszférájában olyan ágrólszakadt borzas fejű fiatal titánok is kitenyészhettek, mint Ben Johnson, vagy Shakespeare. Shakespeare-t bámulni kell, mint világcsodát, de nagyobb világcsodának kell tartanom Shakespeare közönségét, amely éppen a lángelme remekműveit követelte mindennapi csemege gyanánt, szemben a mai kor tömegtársadalmával, amely az amerikai ponyvafilmek, vagy a német szentimentális szórakoztató irodalom moslékján hízlalja a maga útszéli fantáziáját. Előbb azt mondtam, hogy Shakespeare közönsége az igazi világcsoda. Nem. Ez nem világcsoda; ez egyszerűen irodalmi életszemlélet, amellyel az Erzsébet-kori Anglia lelke, a lordkancelláré és a nagyadmirálisé és a Hableány-kocsma utolsó naplopójáé is, fenékig tele volt.

Abban a társaságban, amely a magyar irodalomról beszélgetett, ezerötszáz idegen nyelvű könyv, két tucat ultramodern expresszionista festmény és egy ultramodern gép, egy nyolc, vagy nem tudom hány lámpás rádió alatt, végre megszólalt a csapzott és lobogó hajú székely író is, aki Dosztojevszkijt juttatta eszünkbe.

– Ha rám hallgatnának, a magyar nacionalisták nem erőltetnék minden áron a konzervativizmust. Nem azért, mert Shakespeare forradalmi újító volt, és mert Erzsébet korának angoljai tele voltak irodalmi életszemlélettel. Nem azért, mert a mai olaszok a legvehemensebb nacionalisták és ott dühöng a legkegyetlenebb forradalom irodalom és művészet terén. Engem nem érdekel Anglia és Olaszország. Engem semmi sem érdekel, csak az a kétszázötvenezer székely a csíki és gyergyói hegyek között. Csak azért mondom, mert az új világ új művészetre szomjas és a huszadik század tömegét csak huszadik századbeli, vagyis korszerű lángész korszerű eszközökkel tudja kielégíteni. Ne erőltessék a dolgot. A tegnap az övék volt, a ma a miénk és a holnap a fiataloké. A legnagyobb rossz, amit a tegnap embere elkövethet, ha ellene feszül a mának és az óra mutatóját a wesztminszteri harangzúgás pillanatában meg akarja állítani.

Az erdélyi Dosztojevszkijnek igaza van.

Nem konzervativizmusra van szükségünk, hanem belső revízióra. Ha Magyarországon baj van az irodalom körül, akkor nem az a baj, hogy a tradíciókat nem tisztelik eléggé, hanem, hogy nincs irodalmi életszemlélet, amely kitermelte volna a maga zsenijét, a ma stílusát s a maga korszerű remekművét. Ahhoz pedig, hogy ez megszülessék, csak szabad és tiszta irodalmi életszemléletre van szükség. Mert a világnak semmire sincs szüksége, csak világosságra.

Nyugat, 1931 10. szám

1882 jégbontó (február) hava 16.-án született Felsőmindszenten Surányi Miklós a később híres magyar írónk és újságírónk.

Surányi Miklós 1882 február 16.-án született a Baranya vármegyében lévő Felsőmindszenten, mai nevén Mindszent-Godisán. Gazdatiszti családból származott, a pécsi cisztercita gimnáziumban tanult; egy évvel előbb érettségizett, mint az ugyanoda járó Babits Mihály. Pécsen jogi tanulmányokat folytatott, majd sikerült följutnia Budapestre és 1903-ban a Magyarország című lap parlamenti tudósítója lett. 1908-ban Máramarosszigetre került, ahol a főispán kinevezte vármegyei allevéltárosnak. Egy évvel később a Máramaros című lap szerkesztésével bízták meg, később kinevezték vármegyei főlevéltárnokká. Hivatala mellett egy ideig a főispán titkáraként is dolgozott.

Első regényével a világháború idején keltett figyelmet, 1917-ben a Petőfi Társaság tagja lett. 1918-ban nyugdíjazását kérte és a fővárosba költözött, ettől kezdve elsősorban az irodalomnak szentelte erejét. 1922-ben a Kisfaludy Társaság tagjává választotta. 1924-től a Nemzeti Újság munkatársa volt, majd évekig szerkesztette a Budapesti Hírlapot, később teljesen visszavonult az újságírástól.

Surányi Miklós regényei nagyobb részt történelmi tárgyúak. Első regénye, A trianoni páva 1916-ban először A Hét című lapban jelent meg. Az utolsó Árpádok korában játszódó A szent hegy című regényt (1917) az 1919. évi akadémiai Péczely-díjat odaítélő bizottság a legjobb elbeszélő munkaként értékelte, de a korabeli erkölcsi érzéket állítólag sértő erotikuma miatt jutalmat mégsem javasolt számára. Az erotika mint erkölcstelenség vádja másoktól is elhangzott. A Kantate regényéről például Heinrich Gusztáv ekképp viszolygott : „A szerző nagyon hajlik a pornografiához, noha hangsúlyozandónak tartom, hogy piszkos érzéki helyzetek rajzolásába nem téved…”

„Mindig hideg tárgyilagossággal, éles megfigyelő erővel, művészi célkitűzésekkel iparkodott dolgozni, személyei sorsán nem siránkozott, sokrétű történeteit a lelki mozgalmak gazdag részletezésével mondta el.” – írta az íróról Pintér Jenő, de egyben úgy látta, hogy a kor erkölcséhez illetlenül „Surányi Miklós a romlott szerelmi élet nyomozója volt, idegingerlő könyvek szerzője, pesszimista dekadens. Az erotikum vörös fonalként húzódott végig regényírásán, még stílusa is a részegítő mámor páráját lehelte.” Az író A nápolyi asszony című regényével aratta legnagyobb sikerét, néhány év alatt ötször adták ki.

A legnagyobb fölháborodást Egyedül vagyunk című életírása keltette, melyben a szerző részletesen tárgyalta Széchenyi István szerelmét sógornője, Karolina iránt. Művét mint kegyeletet és a nemzeti érzést sértő alkotást sokan, sok helyen elítélték.

Az Aranybástya című színdarabban (1934) a szerző a a magyarságot nyomaszttó zsidókérdést feszegette föl óvatosan, állást nem foglalva; a történetet zsidók és keresztények erényeinek és bűneinek egyidejű számbavételével enyhítette. Nagy bátorság volt abban az időben, hogy egy magyar író hozzá mert nyúlni ehhez a kérdéshez anélkül, hogy hamar(osan) kirekesztették volna jobbról vagy balról az irodalmi életből.

Surányi Miklós főbb művei

• A trianoni páva (regény, Budapest, 1916)
• A szent hegy (regény, 1917)
• Kantate (regény, 1918)
• Floriche (novellák, Budapest, 1918)
• Domoszlay László (regény, Budapest, 1920)
• A mester (regény, Budapest, 1921)
• A gyujtogató (1922)
• A mindenható asszony (regény, Budapest, 1923)
• Káin és Ábel (regény, Budapest, 1924)
• A nápolyi asszony (regény, Budapest, 1924; az MTA Akadémia Péczely-díjával jutalmazott mű.)
• Elíziumi mezőkön (tanulmányok, Budapest, 1924)
• A halhatatlan ember (dráma, Nemzeti Színház: 1925)
• A szörnyeteg (regény, Budapest, 1926)
• Bethlen (történetpolitikai tanulmányok, 1927)
• Noé bárkája (regény, Budapest, 1928)
• Ketten (novellák, Budapest, 1928)
• Csodavárók (regény, Budapest, 1929)
• Tömeg és lángész (tanulmányok, Budapest, 1932)
• Aranybástya (színmű, Nemzeti Színház: 1934; az MTA Vojnits-érmével kitüntetett mű.)
• A nemesi címer (regény 1935)
• Egyedül vagyunk (Széchenyi István életrajzi regénye, Budapest, 1936) – hirtelen halála miatt csak az I. rész készült el.
• Húsvét Szent Ilonán (novellák, Budapest, 1938)
• Miért van ez így ? (regény, Budapest, 1943)

A lelked a tiéd

Surányi Miklós (Singer és Wolfner)

Levelek a húszévesekhez,
valamint az apákhoz és anyákhoz, akiknek aggodalomban reszket a szívük a húszévesekért, – sőt általában mindenkihez, aki kétségbeesve gondol a magyar fiatalság jövendőjére.

Surányi Miklósról

• Schöpflin Aladár : Surányi Miklós (Nyugat, 1925)
• Vajthó László : Surányi Miklós (Prot. Szemle, 1934)
• Brisits Frigyes : Surányi Miklós (Napkelet, 1936)
• Gulyás Pál : Surányi Miklós (Irodalom tört. 1936)
• Supka Géza : Surányi Miklós (Literatura, 1936)
• Pusztai József : Surányi Miklós és Pécs (Jelenkor, 1962. 5. szám)
• Csathó Kálmán : Surányi Miklós (Írótársak között, Budapest, 1965.)

Budapesten húnyt el, 1936 Nap (június) hava 23.-án.

Széchenyi Istvánról nagyszabású művet tervezett, de ebből csak a kalandosságot és romantikus szerelmi szenvedélyt hangsúlyozó első rész készült el (Egyedül vagyunk, 1936). Halála akadályozta meg e tervezett műve befejezésében…
Mégis – befejezetlenségében is – talán ez ma a legolvasottabb műve…

Ha tetszik írásunk, ajánlhatja másoknak is!
A túlélés útja ma magyarul gondolkodni...