1842 Kikelet (március) hava 18.-án született Párizsban Étienne, utóbb Stéphane Mallarmé [ejt : malaʀˈme] francia költő és műfordító.

Hatévesen elvesztette édesanyját, innentől öregszülei nevelték, erősen vallásos szellemben.
Edgar Allan Poe iránti lelkesedésből megtanult angolul, s e célból Angliába utazott.

Nappal tanított, éjszaka otthoni dolgozószobájában alkotott. A többi elcseszett életű avantgardistával ellentétben Ő kiegyensúlyozott életet élt, idejét munkahelye, barátai és a családja között osztotta meg. Mestereinek Baudelaire-t és Poe-t tartotta. Rendkívüli műgonddal alkotott, verseit minduntalan csiszolta. Életműve mindössze egy vékony kötet. Mallarmé tökéletes ellenpéldája annak, hogy az ihlethez „élni” kell.

Kevés barátja volt, de azokkal igen jó kapcsolatot ápolt, köztük volt Villiers és Mendès. Tíz éven át naponta látta Manet festőbarátját, barátságuk Manet haláláig tartott. A költészet és a festészet nagy mesterei kiválóan megértették egymást, 1876-ban Manet képen is megörökítette Mallarmét.

Az 1880-as évektől köréje gyűltek a kortárs költők legjobbjai. Kedd esténként találkoztak Mallarmé lakásán. Mallarmét tekintették mesterüknek a francia szimbolista költők, de külföldiek is, franciák közül Henri de Régnier, Francis Vielé-Griffin, Saint-Pol-Roux, Paul Valéry, s jött a belga Verhaeren, az angol Oscar Wilde, a német Stefan George.

Mallarmé Valvins-ben, 1898 szeptember 9.-én húnyt el. 

Magyarországon először azokat a költeményeit fordították le a Nyugat körében, amelyeket még ifjan, Baudelaire hatása alatt írt. Összes költeményeinek tolmácsolására Weöres Sándor vállalkozott az 1950-60-as években. 1985-ben Tellér Gyula fordításában jelent meg Kockadobás címen egy Mallarmé kötet.
Azóta sem jelent meg Mallarmé…

Szülő tavaszához illő költeménye :

Renouveau 

Le printemps maladif a chassé tristement
L’hiver, saison de l’art serein, l’hiver lucide,
Et, dans mon être à qui le sang morne préside
L’impuissance s’étire en un long bâillement.

Des crépuscules blancs tiédissent sous mon crâne
Qu’un cercle de fer serre ainsi qu’un vieux tombeau
Et triste, j’erre après un rêve vague et beau,
Par les champs où la sève immense se pavane

Puis je tombe énervé de parfums d’arbres, las,
Et creusant de ma face une fosse à mon rêve,
Mordant la terre chaude où poussent les lilas,

J’attends, en m’abîmant que mon ennui s’élève…
– Cependant l’Azur rit sur la haie et l’éveil
De tant d’oiseaux en fleur gazouillant au soleil.

Kikelet 

A beteges tavasz búsongva űzte szét
a telet, a derűs munka korát, az éber
telet, s bennem, kit az örvénylő vér vezérel,
hosszú ásításba rándul a renyheség.

Fehér alkonyatok lobbannak fel agyamból,
mit vas-abroncs szorít, mint ó sírkerteket,
s búsan egy messzi-szép ábrándot kergetek
a földeken, hol a roppant nedv árja tombol.

s aztán ledőlök, illattól verten itt,
arcommal ásva, hogy álmomnak lenne verme,
a forr földet, hol már új orgona nyit,

vezeklőn várva, hogy tán búmnak szárnya kelne…
Míg nevetve az ég a sövényt és a rajt
csivogva ébredő, színes madári rajt.

Fordította Somlyó György

Stéphane Mallarmé

Soupir 

Mon âme vers ton front où rêve, ô calme soeur,
Un automne jonché de taches de rousseur,
Et vers le ciel errant de ton oeil angélique,
Monte, comme dans un jardin mélancolique,
Fidèle, un blanc jet d’eau soupire vers l’Azur!
– Vers l’Azur attendri d’octobre pâle et pur
Qui mire aux grands bassins sa langueur infinie,
Et laisse sur l’eau morte où la fauve agonie
Des feuilles erre au vent et creuse un froid sillon,
Se traîner le soleil jaune d’un long rayon.

SÓHAJ

A lelkem homlokod felé, hol álmodik,
Ó halk nővér, az ősz, vörös folttal telik,
És angyali szemed kóbor ege felé fut
Mint mélabús kertben, híven, fehér szökőkút
Játéka csillogón sóhajt a Kék fele !
– A Kék fele, mikor Október fújja be
S medencékben lesi örök ellankadását
S hagyja a holt vizen a lomb vad haldoklását
A kósza szélben, mely hűvös redőt hasít,
Vonva a sárga nap hosszú sugarait.

Fordította : Weöres Sándor

Sóhaj 

Halk húgom, homlokod felé, melyre az ősz
álma virággal és rőt foltokkal esőz,
s angyalszemed kóbor ege felé a lelkem
úgy száll, hűen, ahogy egy méla gyászu kertben
a szökökút sóhajt fehéren Ég felé !
– a sápadt Október, az enyhe Kék felé,
mely sóvár bánata tükréül a medencét
választja, s mialatt sírját lesve kereng szét
a fakó lomb s hideg barázdákat gyürűz,
aranylándzsával a haldokló vízbe tűz.

Fordította : Szabó Lőrinc

Ha tetszik írásunk, ajánlhatja másoknak is!
A túlélés útja ma magyarul gondolkodni...