Enyészet (november) hava 17.-én

1773-ban e napon született Debrecenben Csokonai Vitéz Mihály költő.

Csokonai Vitéz Mihály Debrecenben született és ott is húnyt el, mindössze 31 esztendősen a fölvilágosodás korának legjelentősebb magyar költőjeként.

Kora divatjával szemben Ő nem lépett be egyetlen szabadkőműves páholyba sem.
Diáktársaval önképző kört alakított, hogy az új irodalmat megismerhessék; ehhez mindegyikük egy nyelv tanulását, ő az olaszt választotta.

Csokonait a tanárai a jövő tudósaként emlegették, „poeta doctus”-nak, a költészet doktorának és „poeta natus”-nak, avagy a született költőnek is nevezték.

Ma legismertebb költeménye, A Reményhez. Ezzel köszöntjük most Őt a szülinapján :

Főldiekkel játszó
     Égi tűnemény,
Istenségnek látszó
     Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának
     A boldogtalan,
S mint védangyalának,
     Bókol úntalan.
Síma száddal mit kecsegtetsz?
     Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
     Még most is belém?
Csak maradj magadnak!
     Biztatóm valál;
Hittem szép szavadnak:
     Mégis megcsalál.

Kertem nárcisokkal
     Végig űltetéd;
Csörgő patakokkal
     Fáim éltetéd;
Rám ezer virággal
     Szórtad a tavaszt
S égi boldogsággal
     Fűszerezted azt.
Gondolatim minden reggel,
     Mint a fürge méh,
Repkedtek a friss meleggel
     Rózsáim felé.
Egy híjját esmértem
     Örömimnek még:
Lilla szívét kértem;
     S megadá az ég.

Jaj, de friss rózsáim
     Elhervadtanak;
Forrásim, zőld fáim
     Kiszáradtanak;
Tavaszom, vígságom
     Téli búra vált;
Régi jó világom
     Méltatlanra szállt.
Óh! csak Lillát hagytad volna
     Csak magát nekem:
Most panaszra nem hajolna
     Gyászos énekem.
Karja közt a búkat
     Elfelejteném,
S a gyöngykoszorúkat
     Nem irígyleném.

Hagyj el, óh Reménység!
     Hagyj el engemet;
Mert ez a keménység
     Úgyis eltemet.
Érzem: e kétségbe
     Volt erőm elhágy,
Fáradt lelkem égbe,
     Testem főldbe vágy.
Nékem már a rét hímetlen,
     A mező kisűlt,
A zengő liget kietlen,
     A nap éjre dűlt.
Bájoló lágy trillák!
     Tarka képzetek!
Kedv! Remények! Lillák!
     Isten véletek!

Ajánlott olvasmány :

Csokonai Vitéz Mihály összes költeményei

ANAKREONTIKA

Anakreón öreg volt,
De tenger, ég derűje
Ragyogta által őszét.
Vitéz Mihály szegény volt,
De szabad vidámság
Megaranyozta sorsát.

110 esztendeje született Gyalunk tollából e költemény…

De akad itt egy jóval ismeretlenebb, mégis születése hónapjához meg évszakához idézni illőbb költemény is :

Ősz

Szeptember

Már a víg szüretnek örűl minden ember,
     Mellyel örvendeztet bennünket szeptember.
Októbert olyformán biztatja előre,
     Hogy nektár lesz a bor, és máslás a lőre.
Setétűl a setét góhér a vesszőkön,
     Barna színt ver vissza a többi szőlőkön,
Amelyeknek általvilágló kristályja
     A nézőt már édes nektárral kínálja.
Rajtok királyságot mutogatni akar
     A veres bársonyba kevélykedő bakar.
A sárgálló almák, a piros körtvélyek
     Legörbedt anyjoknak emlőjén kevélyek.
Fája alatt hever a főtt berekenye,
     A kövér noszpolya, a borzas gesztenye.
Megterhelte az ősz a fáknak ágait,
     Vastagon ráfűzte gazdag áldásait.
Csak az a baj, hogy már hűvösek a szelek,
     Néha egy kis hideg és dér is jár velek.
Mert már a Mértéket hogy Fébus elérte,
     A napot az éjjel egyenlőnek mérte.

De mégis, barátom, jer, ha kisétálunk,
     Az őszben is elég örömöt találunk.
Ha nincs is oly pompás, mint a víg kikelet,
     De mégis sok részben dicsekszik e’ felett.
Van édes szőllője, van szagos gyümőlcse,
     Mellyel a sétáló kebelét megtőltse,
Ha a szép virág is olyan kedves maga;
     Hát a gyümőlcs, melynek íze is van s szaga?
Az ugyan ébreszti, de csak látásunkat,
     Ez ízlésünket is s véle szaglásunkat.
És így ha a tavasz a leggyönyörűbb rész,
     Az ősz meg legjobb is, leggyönyörűbb is lész.
Levegő ege is dél után enyhesebb,
     A szent Mihály nyara most legkellemesebb.
Van a hegyen egy kis szőlőm és szilvásom,
     Itt esik ilyenkor legszebb múlatásom.
De ha te nem sajnálsz vélem megjelenni,
     Ez a gyönyörűség kétszeres fog lenni.
Eszünk körtvélyt, almát s barna gohérokat,
     Nem irígylünk semmi rakott asztalokat.

Október

Már hát elérkezett a víg október is,
     Mely után sóhajtott Bakhus ezerszer is.
Itt van a víg szüret, s mustos kádja körűl
     A szüretelőknek víg tábora örűl.
Melybe hordogatja a megért szőllőket,
     Víg tánccal s lármával nyomja benne őket.
Kellemes zúgással omlanak cseppjeik,
     Jó kedvvel biztatnak zavaros leveik.
A sajtó örvendő lármával csikorog,
     Oldalán a piros nektár zúgva csorog.
A lucskos parasztok szurtos képpel járnak,
     Néki, nékimennek a tele sajtárnak.
Az ideit szűrik, isszák a tavalyit,
     Jövő esztendőre tartják majd a mait.
Az újnak örűlnek, s ótól kurjongatnak,
     Mert markokba teljes kulacsot forgatnak.
Tántorgó lábokkal és reszkető kézzel
     Mégis sok hordókat tőltnek meg mustmézzel.
S míg a zúgó léhón lefelé foly a must,
     Azalatt a hordó mellet isznak víg tust.
Haragszik a gyermek Bakhus a hordóba,
     Míg egy részét ki nem szedik a lopóba.
Mérgébe tajtékját túrja a szájára,
     Kiüti fenekét s elfut utóljára.
Rips, raps, a szőllők már puszta támasz megett
     Gyászolnak, hajdani díszek mind oda lett.
Sok mustos kólika, sok hasrágás, salva
     Venia, a tőkék mellé van plántálva.
Kapj az átalaghoz, ne szégyenld, barátom,
     Ne szégyenld; ládd, én is a számat nem tátom.
Gyönyörű munka ez, ha szinte lucskos is,
     Örömmel nyúl ehhez a paszamántos is.
Még must korába is a bor víggá tészen,
     S minden reátartást a szívből elvészen.
Hátha még férfikort érhet a hordóba,
     S mint királyi székbe, kiszáll a kancsóba?
Mely édesen pezseg! már előre látom,
     Mely vígakká tészen ő akkor, barátom! –
Idvez légy, Liéus, jóltévő istenség!
     Tetőled szívünkből fut a kedvetlenség,
Te a barátságot s örömöt érleled:
     Légy jó! ím, kezet fog az ember teveled.

November

Eljött már november didergő hónapja,
     Hideg szele a fák ágait megcsapja.
Meghalva elhullnak a sárga levelek,
     Játszadoznak vélek a kegyetlen szelek.
Az ajtónál álló télnek hideg zúzza
     A zőld ligeteket s mezőket megnyúzza.
Hideg esső csorog, csepeg egész éjjel,
     A fázékony Auster havat is hány széjjel.
A borongós égnek sűrű felhőzése
     Házba zárt szívünknek kedvetlenedése.
Jer, barátom, minden únalmat űzzünk el
     Az új boron vídám beszélgetésünkkel.
Van elég gesztenye, van elég noszpolya,
     Van dió; melyik kell? mind jó borkorcsolya.
Gazdagabbak leszünk akármely bárónál,
     Csendességben űlvén itt a kandallónál.
Az az óros kancsó megint jár közöttünk,
     Tudod, mint tegnap is, mikor haza jöttünk.
Még ugyan a borom nem forrt ki egészen,
     De semmi; potomra minek heverésszen?
Most még jobban is csúsz, mert édes valóba,
     S különben sem látszik színe a kancsóba.
És ha az elsőtől még kedved nem dúzzad,
     A másik kancsót is körömhegyig húzzad.
Magam is fogok te utánad tenni:
     Törik, szakad, mégis vígan kell ma lenni.
Vígan ma, barátom! és ha pitizálunk,
     Róziról is egy-két sort dallarizálunk.
S ki tudja? hátha még táncot is kell várni?
     S hatos minétet is fogunk ketten járni?
Neveted? de több is történhetik itt még:
     Bolond az, barátom, aki okos mindég!
Le kell a mord képet néha-néha tenni.
     S ha ennyi hívságra nem fogunk is menni:
Jer, legalább minden únalmat űzzünk el
     Az új boron vídám beszélgetésünkkel!

Ajánlott még :

Csokonai szobránál

A csillagtalan magyar téli éjben
Megálltam szobrod előtt ősi, szent
Elődöm és a csöndben és setétben
Érced szava nekem vigaszt izent.
Íme, te állasz rendületlen épen
A halandók és mulandók felett,
Maradandóság komoly köntösében
Túléled a földi ítéletet.

Megcsonkul ország és te oly egészen
Dalolsz a múltból a jövőbe még
S szavad ekhózza bízó büszkeséggel
Az ébredő s elhúnyó nemzedék.
És minden Lilla megszépül dalodban,
Minden borocska tüzesebb leszen,
Ha rád gondol utódod s összedobban
Minden magyar szív édes verseden.

A csillagtalan magyar téli éjben
Eljöttem én is, ballagó diák
S újult erővel és újult reménnyel
Zengettek bennem ős melódiák.
Míg álltál boldog magasan fölöttem
S deres subában ködlött a jelen,
Belémeredtél az örök jövőbe:
Csokonai, magyarság, Debrecen !

Juhász Gyula, 1924

Ha tetszik írásunk, ajánlhatja másoknak is!
A túlélés útja ma magyarul gondolkodni...