95 évvel ezelőtt, 1920. június 4.-én aláírtak Európa egyik legszégyenteljesebb Békeszerződését, mellyel tulajdonképpen és gyakorlatilag is kiherélték Magyarországot, a Szent Korona birodalmát. Európa hóhérai egy csapásra létrehoztak egy olyan állapotot, ami a mai napig kihat és békétlenséget szít. A magyarság több, mint fele idegen országokba rekedt, úgy, hogy a magyar politikai vezetést szó szerint rákényszerítették a szerződés aláírására.
A magyar értelmiség függetlenül politikai nézetétől egyként hördült fel a becstelenségen.
Úgy vélem, azok a Nagyhatalmak, akik visszafordíthatatlan állapotot teremtettek, kötelesek lennének minimum bocsánatot gyakorolni.
Ezért nem lehet, és nem szabad felejteni. Az már megint más lapra tartozik, s felháborító, hogy a mai politikai állapotok olyanok, hogy belül sem vagyunk képesek e kérdésben egységesen fellépni, s most, amikor az Európa Parlamentben ott vannak a magyarság képviselői, ezt a felháborító Szerződést az orruk alá dörgölni, a ma oly, önmagukat demokratikusnak tartó klánnak.
Azt is elfelejtik honfitársaink, hogy a magyar költők, írók a Tiranon sokktól megbénulva, bármennyire is megosztottak voltak, rögtön Trianon után egyként, és határozottan fogtak össze, s tiltakoztak.
„Nem kell beszélni róla sohasem, /De mindig, mindig gondoljunk reá” – írta Juhász Gyula Trianon című versének kezdő soraiban, és a szegedi költő sorai magukba sűrítik a tragikus eseményre való emlékezés receptjét. És bár Juhász Gyula jó szándékkal írta e sorokat, politikusaink szinte a mi napig betartják.
„Magyar Tiborc, világ árvája, pórja/ Nézz sírva és kacagva a nagyokra, / Kik becstelen kötéssel hámba fognak, /Hogy tested, lelked add el a pokolnak!”.- írja újfent másik versében Juhász Gyula.
Áprily Lajos, erdélyi származású költő négy sorban (A legyőzöttek strófája) foglalta össze a trianoni traumát: „Múltunk gonosz volt, életünk pogány / Rabsors ma sorsunk s mégsem átkozom: /Jó, hogy nem ültem győztes-lakomán / S hogy egy legázolt néphez tartozom”.
„Szép kincses Kolozsvár, Mátyás büszkesége,/ nem lehet, nem, soha! Oláhország éke! Nem teremhet Bánát a rácnak kenyeret / Magyar szél fog fúni a Kárpátok felett!” – Kiáltott 1922-ben József Attila.
Az 1920-as évek Trianonnal kapcsolatos magyar irodalmának terméseit egy Kosztolányi Dezső által szerkesztett antológiába (Vérző Magyarország – Magyar írók Magyarország területéért) is összegyűjtötték, melynek 1928-as kiadásához maga Horthy Miklós írt előszót. A korszak irodalmi életének kiemelkedő alkotói járultak hozzá műveikkel a kötethez: Tóth Árpád, Móricz Zsigmond, Krúdy Gyula, Karinthy Frigyes, Babits Mihály és Zilahy Gyula alkotásait is megtalálhatjuk benne. Ezen felül többek közt a szerzők körét gyarapította Herczeg Ferenc, Gömbös Gyula és Tormay Cecile is.
Az első világháborút lezáró trianoni békeszerződést Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ és Benárd Ágoston népjóléti miniszter ellenjegyezte magyar részről 1920 június 4-én; a diktátum rendelkezéseit az Országgyűlés az 1921. évi XXXIII. törvénycikkel ratifikálta. A Magyar Királyság területe 282 ezer négyzetkilométerről 93 ezer négyzetkilométerre csökkent, míg az 1910-ben becsült 20,8 millió lakosból csupán 7,6 millió maradt a győztesek által kijelölt határok között. A területi veszteségekkel párhuzamosan a kulturális károk is hatalmasak voltak. Olyan jelentős magyar szellemi központok kerültek idegen fennhatóság alá, mint Pozsony, Kassa, Kolozsvár, Nagyvárad, Szabadka.
Illyés Gyula megfogalmazása szerint, kialakult a magyar irodalomban az „ötágú síp”, a határon túli magyar irodalom.
Szeged büszke lehet arra, hogy az itt működő Tiszatáj irodalmi folyóirat, élén Ilia Mihállyal, már az 50-es években folyamatosan publikált a határon túli irodalom jeleseitől.
Míg a két Világháború közötti Politikai vezetés támogatta, s nem engedte feledésbe merülni a tragédiát, addig 1945 után agyonhallgatták Magyarországon.
2010-ig kellett várni, hogy a Magyar Országgyűlés végre a Nemzeti Összetartozás Napjának minősítse e napot.

Ha tetszik írásunk, ajánlhatja másoknak is!
A túlélés útja ma magyarul gondolkodni...