Teljes éghajlati vész és csőd egyetlen emberöltő alatt.
Totális ökológiai katasztrófa…

Intő példa lehet mindannyiunk számára a vizek országában, milyen kincsnek is vagyunk birtokában!

Egyszer volt, hol nem volt, volt valaha egy meseszép tó az ősi Szittyaföld déli – kazah, üzbég és türkmén – határvidékén. A tavat két bővizű folyam táplálta, az Amu Darja délről és a Szir Darja keletről. Területe 68,000 négyzetkilométer volt, és ezzel a világ negyedik legnagyobb sóstavaként tartották számon. Az Aral-tó esete intő jel…

A szovjet tudósok bölcs fejlesztése halálra ítélte e kincses tavat.

A tónak különleges, gazdag élővilága volt. Halászata és a kapcsolódó feldolgozó ipar egykor több, mint 30.000 ember számára nyújtott megélhetést. Vízét 113 halászhajó járta, és a Szovjetunió haltermelésének 1/6-át adta.

Halászok az Aralon 1952-ben

Mujnak kikötője a harmincas években

Mujnaki halkonzervek

A környező aszályos, sivatagos területek lakói szívesen töltötték itt szabadságukat:

 Fürdőzők az Aral tóban

Azonban az negyvenes évek végén a szovjetek elhatározták, hogy a tavat tápláló folyamok mentén öntözőcsatornákat építenek, hogy rizst, dinnyét, gyapotot termelhessenek a Kara-kum sivatag aszályos területein. A nagyszabású építkezésről a szovjet híradások esetén szokásos szuperlatívuszokban számolt be a filmhíradó:

Gondos kezek valósították meg a pihent elméből kipattant ötletet, és a eredmény nem is maradt el. No, hát éppenséggel nem lett Üzbegisztán a világ vezető rizstermelő nagyhatalma… viszont a mértéktelen vízkivétel miatt a tó szintje 1960-tól fogva megállíthatatlanul apadni kezdett!

Így zsugorodott a tó (Forrás: Wikipedia, by NordNordWest)

Sebaj – mondták az orosz vízmérnökök – mi sem egyszerűbb ennél, csak meg kell fordítani az Irtis, Iszim, Pecsora és Tobol folyamok folyásirányát, építeni egy 2500 km hosszú csatornát a sztyeppén, és máris föl lehet tölteni az Aralt az Ob folyó vízével!

Hogy a munka haladós legyen, föld alatti atomrobbantásokkal kívánták átrendezni a terepet. 1971 márciusában meg is történt az első, 15 kilotonnás robbantás Vasjukovo falu közelében, eredménye egy 750 méteres kráter és erős nukleáris szennyezés lett. 1975-ben a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség nyomására a tervezett, tovább 250 robbantást átmenetileg felfüggesztették. Ez így is maradt egészen 1986-ig, amikor is hivatalosan is leállították a költségesnek ígérkező építkezést (egy mai becslés szerint kb. 40 milliárd USA dollárból lehetne megépíteni a csatornát).

A soha el nem készült csaknem háromezer kilométeres Sib-Aral csatorna nyomvonalterve

Ekkoriban a mujnaki kikötő már hat éve használhatatlan volt. A megfeneklett halászhajókat sorsukra hagyták, a lakosság nagy része elvándorolt.

Az egykori halászkikötő ma már több mint 150 km-re van az Aral tóból megmaradt pocsolyától.

Hotel Mujnak

A városka egykori főutcája

Halászok esőköpenyben és gumicsizmában nehezen hihető, hogy valaha zordon, esős időjárás lehetett itt

Ahogyan a tó kiszáradt, sókoncentrációja egyre emelkedett, ehhez élővilága nem tudott alkalmazkodni, és folyamatosan pusztult. A már kiszáradt medert homokviharok kavarták fel, és sóval terítették be a környéken termesztett haszonnövényeket. Ezen homokviharok, valamint az általános vízhiány a halászat után hamarosan a mezőgazdaságot is tönkretette.

A Mujnakba vezető út jobbra-balra látszik, hogy itt már a gyomok sem élnek meg

A helyi lakosoknál gyakorivá vált a torokrák, a tuberkolózis, és más légzőszevi megbetegedések. A proteinhiányos táplálkozás miatt az emberek anémiásokká váltak, és a csecsemőhalandóság az egekbe szökött.

Mumifikálódott haltetem a Barsekelmes (egykori) sziget közelében A sziget természetvédelmi terület volt, sőt, jogilag még ma is az, csak már kissé okafogyottan.

Azért az Aral vidékén még most is járnak hajók… a sivatag hajói, a tevék pihennek a partra vetett halászhajók árnyékában.

(A Karakalpakiját a kilencvenes években egy lengyel filmrendező újrafestette, hogy az ökológiai katasztrófáról forgatott dokumentumfilmje drámai hatását fokozza.)

2004-re a tó elvesztette korábbi területének 75, vízmennyiségének 90%-át.

Az egészben az a legmegrázóbb, hogy mindez alig egyetlen emberöltő alatt történt. Néhány még ma is él azok közül a halászok közül, akik egykor ezeken a hajókon dolgoztak.

Ainaev Musa 13 éves korában ment ki először halászni az Aral tóra. Mára már csak ez a fénykép maradt neki a hajdan pazar halgazdagságból…

Dokumentumfilm sok archivval az Aralról

Forrás: greenfo.hu

Ha tetszik írásunk, ajánlhatja másoknak is!
A túlélés útja ma magyarul gondolkodni...