Idén hosszan pompázik az ősz… gyönyörködtető színekben időzik a levélsárgulat és pirulat… a lágy neszezésben…

Míg atyáink ezernyi verset tudnak fejből máig is, ma már az internáci konzumidiótizmus a verstanulást, és így a verstudást is kiradírozza fakuló hétköznapjainkból… Itt az idő fordítani a sorson ! Az emlékezet remek edzése a verstanulás ! Azon túl pedig a magyar vers fölidézése üdíti és gazdagítja magyar lelkünket is !

Petőfi „örökzöld” költeményét hallhatjuk utolsó őszéből visszhangozni Mensáros Laci bácsi klasszikus szavalatában …

 De Hegedűs D. Géza előadásában is igen hangulatos:

Dalban pedig Kecskeméthy Lilla és a Csalogató csengő hangján:

Őszünk pompáját idézi, a korábbi földolgozásokat is feledtetve-temetve…
Akadnak ifjak, akik képesek fölfedezni a régi szépben a mait, az újat is !

Most pedig tartsunk egy kis Kávészünetet !

Petőfi versének mai handszerelésben előadott dalát – az első versszak refrénesítésével – Költőnk is bizonyára boldogan hallgatja a Mennyekből…
A Petőfi rádión is elkélne gyakrabban e Petőfi-dal idegen vinnyogások túlhajtott tajtékjai helyett végre… Dalban, magyarul !!!

Érdemes hát e ragyogó őszben gyermekeinkkel is újragondolni, újramondani és újraduruzsolni ez egyszerűen gyönyörű ősz-versünket…
mely immáron 172 esztendős…

Árpád „Honfoglalás”-ának dombján, Tetétlenen jár az Ősz…

ITT VAN AZ ŐSZ, ITT VAN ÚJRA

Itt van az ősz, itt van ujra,
S szép, mint mindig, énnekem.
Tudja isten, hogy mi okból
Szeretem? de szeretem.

Kiülök a dombtetőre,
Innen nézek szerteszét,
S hallgatom a fák lehulló
Levelének lágy neszét.

Mosolyogva néz a földre
A szelíd nap sugara,
Mint elalvó gyermekére
Néz a szerető anya.

És valóban ősszel a föld
Csak elalszik, nem hal meg;
Szeméből is látszik, hogy csak
Álmos ő, de nem beteg.

Levetette szép ruháit,
Csendesen levetkezett;
Majd felöltözik, ha virrad
Reggele, a kikelet.

Aludjál hát, szép természet,
Csak aludjál reggelig,
S álmodj olyakat, amikben
Legnagyobb kedved telik.

Én ujjam hegyével halkan
Lantomat megpenditem,
Altató dalod gyanánt zeng
Méla csendes énekem. –

Kedvesem, te űlj le mellém,
Űlj itt addig szótlanúl,
Míg dalom, mint tó fölött a
Suttogó szél, elvonúl.

Ha megcsókolsz, ajkaimra
Ajkadat szép lassan tedd,
Föl ne keltsük álmából a
Szendergő természetet.

(Erdőd, 1848. november 17–30.)

Ha tetszik írásunk, ajánlhatja másoknak is!
A túlélés útja ma magyarul gondolkodni...