Eltűnt a bó nyelv. Végleg. Soha senki nem fogja azt mondani, hogy „az én anyanyelvem a bó”. Persze, ez a világ sok ezer nyelve között csak egy volt. Talán nem is fontos ez az esemény. De ha belegondolunk, akkor talán átérezhetjük, hogy valami nagyon szomorú, valami nagyon megrendítő történt valójában.

A bó nyelv sorsáról már szóltunk. Ám ennek kapcsán talán érdekes lehet néhány más nyelvről is megemlékezni. Mert a sors úgy hozta, hogy már nem léteznek.

Sok, nagyon sok kihalt nyelvet ismerünk. Például ősi kelta, germán vagy épp itáliai nyelveket, különböző népek-törzsek saját nyelveit. Tudjuk, hogy léteztek. Van, amelyről többet is tudunk; ismerjük sok szavát, nyelvtani szerkezetét, a vele rokon, talán mind a mai napig is élő rokonnyelveit. Esetleg ismerjük máig fönnmaradt írott emlékeit is, és ezek közül bizony sokukat meg is tudtuk fejteni. Van természetesen olyan is, melynek csak a nevét, éppenséggel csak az adott nyelvet nem beszélő idegeneknek a nyelvre aggatott nevét tudjuk. Olykor még azt sem. De még a megfejtett ősi nyelvekre is igaz (gondoljunk az ősi egyiptomi nyelvre), hogy a valóságban nem fogunk velük találkozni. Hogyan hangozhattak? Dallamosak voltak? Recsegősek? Hogy hangozhatott egy szónoklat, vagy épp egy szerelmi vallomás?

Már magával a jól ismert latinnal is ez a helyzet. Gondoljuk meg, hogy a vulgáris latin nyelv tájszólásaiból elkülönült-kialakult nyelvek (ezek az ún. neolatin nyelvek) zenéje, hangzása milyen más és más! Az olasz pörgése, a spanyol méltósága, a francia finomkodó gyorsasága: mind-mind eltérő. Ám ha szépen megtanulunk latinul, akkor is bajban vagyunk. Hiszen mi a latin egy sajátos kiejtésű, már Dante olasza után rögzült latint ismerhetünk csak. Ma már tudjuk, elsősorban a latin hangutánzó szavak vizsgálatából, hogy Cicero nyelvén ő maga [kikero] volt, Caesar pedig [kájszár]: ugye mennyivel keményebben, szinte agresszívnek hangzik így Róma urának neve?

Eltűnt kincsek, szinte a szomszédban

Létezett egy mára kihalt neolatin nyelv, a dalmát, amelyet a mai Horvátország és Montenegró part menti területein használtak. A beszélői a part menti városokban (Zára, Trau, Split, Dubrovnik és Kotor), illetve szigeteken (Krk és Rab) éltek. Ráadást e szigetek és városok mindegyikének megvolt a saját külön nyelvváltozata, dialektusa.

Sajnos, mire feljegyezhették volna őket, eltűntek. A nyelvemlékek, amelyek az utókorra maradtak, gyakorlatilag pár, a helyi horvát nyelvjárásba beépült szó.

Két nyelvjárásról azért vannak pontosabb ismereteink is, ezek a vegliot és a ragúzai.

A dalmát vidék egyik gyöngyszeme, Ragúza (a mai Dubrovnik)
(Forrás: Natalia Bratslavsky/Stockxpert.com)

A dalmát nyelvek körülbelül 500 év önálló fejlődést jártak be széttagolódásuk óta (gondoljunk a latin utódnyelveire – azok immár kétezer éve járnak önálló úton; nem is érti meg egymást mondjuk egy katalán, egy portugál és egy román nyelven beszélő).

A ragúzai a dalmát egy déli dialektusa volt. (Ragúza mai neve Dubrovnik.) A nyelvjárást mindössze két levélből, 1325-ből és 1397-ből, valamint néhány középkori szövegfoszlányból ismerjük. A fent említett forrásokból nagyjából 260 ragúzai szó maradt fenn. Néhány példa: pen (kenyér), teta (apa), chesa (ház) fachir (csinálni). A szavak feljegyzését egy Dubrovnikban élő olasz tanárnak, Fillipo Diversinek köszönhetjük.

A forrásokból azt is tudjuk, hogy Ragúza város szenátusa, védendő a lingua veteri ragusea-t (azaz az ősi ragúzai nyelvet), megtiltotta a lingua sclava (azaz a horvát) használatát; ennek ellenére a 16. századra a ragúzai végleg kihalt.

Persze tudjuk, hogy a dalmát eltűnésének hátterében a nagy kereskedővárosok, köztük Ragúza hatalmának a lassú hanyatlása állt. Az idők során befolyásuk csökkent, a tengeri flottáik meggyengültek, miközben a szlávokkal való összeütközések is megnehezítették ezeknek a városállamféléknek a megmaradását. A dalmát nyelv egyre nagyobb teret vesztett a horvát nyelvi terjeszkedés miatt.

A dalmát északi tájszólásainak egyike a vegliot (saját nevén: viklasun) dialektus volt. A név Krk szigetének mai olasz nevéből (Veglia) származik, maga a veglia szó pedig a régi latin vecla elnevezésből alakult ki: jelentése ’öreg város’. A szigetről az első feljegyzések a 4. század elejéről származnak. Krk akkori neve Splendissima Civitas Curictarum volt, amelynek Curictarum szavából származik a mai horvát Krk névalak.

Az utolsó dalmátul beszélő ember Tuone Udaina Burbur volt, aki 1898-ban halt meg (egy anarchista bombája robbantotta föl). Szerencsénkre egy olasz férfiú, Matteo Giulio Bartoli már egy évvel korábban fölkereste az utolsó dalmát, pontosabban a viklasun anyanyelvű embert, és vagy 2800 dalmát szót, valamint több dalmát nyelvű történetet jegyzett le tőle. Bartoli ezt az anyagot pár évvel később publikálta is – ez az egyetlen komolyabb forrásunk a dalmát nyelvről, szókincséről és nyelvtanáról.

Különös, szinte elképzelhetetlen számunkra egy olyan anyanyelvet beszélni, szeretni, amelyről tudjuk, hogy velünk együtt meghal, örökre megszűnik, s halálunkig nem is fogunk senkivel az anyanyelvünkön beszélni: nincs rajtunk kívül senki, akivel akárcsak egy egyszerű szójátékon nevethetnénk…

A volt dalmát tájnyelvek elhelyezkedése

A dalmát nyelv emlékére talán érdemes egy imádság első sorait összehasonlítani a rokon olasszal, a közös ős latinnal.

Latin:

Pater noster, qui es in caelis: / sanctificetur Nomen Tuum;

Olasz:

Padre nostro, che sei nei cieli, / sia santificato il tuo nome.

Dalmát:

Tuota nuester, che te sante intel sil, / sait santificuot el naun to.

Különös érzés egy mára eltűnt nyelv szavait ízlelgetni, megformálni (természetesen a Miatyánk elejéről származik a három szövegmutatvány: „Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, / szenteltessék meg a te neved.”)

Egy névtelen ember

Még szomorúbb Ishi története. Ő kb. 1860-ban született és 1916. március 25-én hunyt el. A yahi nép utolsó tagja volt, s tudomásunk szerint így ő volt az utolsó, valódi amerikai túlélő őslakos Kaliforniában.

A yahik nyelvén, a yani nyelven az Ishi szó jelentése „ember”. Ezt a nevet Alfred Kroeber adta neki, amikor rájött, hogy a férfi még nevet sem kapott. Miután Kroeber megkérdezte, hogy miért is nincs neve, Ishi elmondta, hogy azért, mert nem volt, aki nevet adott volna neki, ami annyit jelent, hogy nem volt már senki, aki a törzs „hivatalos” névadási ceremóniáját elvégezhette volna.

Ishi egy 1916-ban készült fotón
(Forrás: Wikimedia Commons)

Ishi 1911-ben, édesanyja majd utolsó pár társa halála után egyedül maradt. Ezek után mint különös „vadember” keltette föl a kíváncsiskodók, a bámészkodók, a fantaszták zaklató figyelmét.

Végül, a saját biztonsága érdekében, a helyi seriff vette őrizetbe az 51 éves férfit. Ez után a Berkeley-egyetemre, majd a Columbiára került és ott is halt meg az 1916-os évben, tuberkulózisban.

Két antropológus, Alfred Kroeber és Thomas Talbot Waterman láttak hozzá a Yahi nép kultúrájának vizsgálatához, feltárásához Ishi segítségével, aki rengeteg adattal segítette a nyelvész Edward Sapirt is; ő már korábban tanulmányozta a yahik nyelvének, a yaninak az északabbi rokonait.

Ishi életéről könyvek születtek, sőt, két film is. San Franciscóban pedig 2008-ban színpadi előadás formájában is megjelent Ishinek és népének története. A San Francisco Chronicle megfogalmazása szerint a darab „gyilkosan metsző drámai vádirat Kalifornia történetének legocsmányabb oldalai alapján”.

Grétsy Zsombor

Forrás : Nyelv és Tudomány
https://www.nyest.hu/hirek/2010-januar-28-kihalt-egy-nyelv

Ha tetszik írásunk, ajánlhatja másoknak is!
A túlélés útja ma magyarul gondolkodni...