Kevés országban fordul elő, hogy emléknappá nyilvánított, gyásznapként számontartott esemény századik évfordulóját ilyen nagy figyelem övezze. Még ritkább, hogy egy történelmi eseményt két állam is – különböző előjellel – megemlékezései közé vegyen. Trianon az azt követő magyar sors szimbólumaként, történelmi vízválasztóként szerepel a köztudatban. Sokan minden baj forrásának tekintik, amit mi sem mutat jobban, mint hogy a békeszerződésnek vagy békediktátumnak nevezett dokumentumot nem a világháború lezárása, hanem az államhatárok meghúzása miatt tartja számon a közemlékezet. Azt már jóval kevesebben tudják, hogy Magyarország határköveit teljes egészében sohasem a trianoni békeszerződésben meghatározottak szerint rakták le, és ma sem kizárólag e szerződés rendelkezik államhatárainkról. A mai határok szempontjából ugyanennyire jelentős az 1947-es párizsi béke, amelyet jóval ritkábban emlegetünk békediktátumként, holott aláírásakor a sztálini Szovjetunió nemcsak szerződő fél volt, de megszállója is az országnak – az egész térség „felelőseként”. Ezekben a napokban rengeteget hallhatunk, olvashatunk a békeszerződéshez vezető útról, a soknemzetiségű Magyar Királyságról, az első világháborúról, a trianoni béke következményeiről és hatásairól. Jelen cikkben a 100 éves évforduló apropóján azt mutatjuk be, hogy mi határozza meg a magyar állam mai határait, hol találjuk az erre vonatkozó jogforrásokat.

Revíziós kísérletek és a „második Trianon”

Az 1921. évi XXXIII. törvénycikkel kihirdetett trianoni szerződés országhatárokra vonatkozó előírásai sohasem valósultak meg teljes egészében. Trianonban az Osztrák–Magyar Monarchiával egykor hadban álló 17 állam – az Amerikai Egyesült Államok kivételével – kötött békét Magyarországgal, bár a szerződés határokra vonatkozó része csak hazánk két új (Csehszlovákia és a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság) és két régi (Ausztria és a Román Királyság) szomszédját illetően volt releváns. A békeszerződés már kezdetben sem a pillanatnyi állapotot rögzítette: a Dél-Dunántúl egy része a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság, míg a későbbi Burgenland magyar szabadcsapatok megszállása alatt állt. A határokon már a kezdetektől csak nemzetközi-nagyhatalmi háttérrel lehetett változást eszközölni. A nyugat-magyarországi felkelés egyes eredményeinek megtartásához végül a Nemzetek Szövetsége (Népszövetség, az ENSZ elődje) döntése kellett (a Sopront és környékét érintő és a magyar–osztrák határon elszórtan tartott további népszavazásokról), ahogy a Trianonban Csehszlovákiához került Somoskő és Somoskőújfalu 1924-es visszatérése sem jöhetett volna létre a Népszövetség határmegállapító bizottsága nélkül. Az 1920. június 4-én meghúzott határok nagy részén ezek azonban nem változtattak.

A Horthy-korszak revíziós politikájának (1938: első bécsi döntés, 1939: Kárpátalja megszállása, 1940: második bécsi döntés, 1941: bevonulás Délvidékre) köszönhetően a II. világháború végéig a trianoni határok csak a német–magyarrá váló nyugati határon, Békés és Csanád vármegyék mellett és a Kárpát-medence legstabilabb etnikai határvonalán, a Dráva mentén maradtak meg. Az újabb vesztes világháború sem a trianoni határokat állította helyre teljes egészében: az 1945-ös fegyverszüneti egyezmény és az 1947-es párizsi béke tekintettel volt az 1920-as évek határkiigazításaira és Magyarország 1938. január 1-i határait állította vissza – a magyar–csehszlovák határ kivételével. A fegyverszünet még nem, de a békeszerződés a ma Pozsonyhoz tartozó három falu (Oroszvár, Dunacsún, Horvátjárfalu) elcsatolásával tovább csökkentette a Trianon utáni Magyarország területét.  Az 1938. év eleji határok zömét viszont (az 1920-as évek kisebb határkiigazításait leszámítva) a trianoni szerződés szabályozta, ilyenformán tehát az 1947. évi XVIII. törvénnyel kihirdetett párizsi béke nagy részben átörökítette az 1920-ban szerződésbe foglalt rendelkezéseket.

Revízió a nemzetközi jogban

A trianoni békéhez a köztudatban szorosan kapcsolódik a revízió ideája, e fogalom nemzetközi jogi tartalma azonban nem esik egybe a hétköznapi szóhasználatban neki tulajdonított jelentéssel (ami gyakorlatilag a Trianon előtti Magyarország határainak teljes vagy részleges visszaállítását takarja).

A nemzetközi jog a szerződések megszűnésének egyik fajtájaként ismeri a revíziót. A revízió intézménye egészen pontosan azt jelenti, hogy ha a szerződő felek ugyanabban a tárgyban – esetünkben a magyar állam határai kapcsán – új szerződést kötnek, a korábbi szerződés megszűnik. Párizsban azonban csak Csehszlovákia és a délszláv állam volt „visszatérő” szerződő fél Magyarország mellett. Ugyanakkor a nemzetközi jogban nem egyszer előfordult, hogy az államhatárokat nem az érintett felek állapították meg és fogadták el. Ilyen volt a Csehszlovákia nélkül kötött 1938-as müncheni szerződés, amelyet Prága végül elismert, vagy amikor 1920-ban Franciaország, Olaszország, Japán és az Egyesült Királyság ismerte el Románia jogát a Szovjet-Oroszországtól elfoglalt területekre.

A párizsi béke azért nem tekinthető a trianoni szerződés revíziójának, mert a két egyezmény részes feleinek köre nem egyezik meg. A Magyarországgal ma szomszédos államok közül például Románia nem írta alá az 1947-es párizsi békeszerződést, Ukrajna pedig nem is írhatta alá azt (sem az 1920-as trianoni békét), hiszen nem volt önálló állam.

A határok megállapítása a szocialista időszaktól napjainkig

A magyar Országgyűlés 2007-ben látott hozzá, hogy megvizsgálja a trianoni és a párizsi szerződések – pontosabban azok kihirdető jogszabályai – hatályának kérdését. A jogszabályi kavalkád „kitakarítása” céljából hozott, 2007. évi LXXXII. törvény (ún. deregulációs törvény) kimondta, hogy minden, a magyar állam által 1989. október 23. előtt hozott törvény és rendelet hatályát veszti. A melléklet azonban többszáz kivétel felsorolásával jelzi, hogy a parlament melyik törvényeket vélte megőrzendőnek a múltból, amelyek közé a trianoni és a párizsi békéket kihirdető törvények is beletartoznak.

A párizsi békét követően számos, a szomszédos államokkal kötött kétoldalú szerződés rendelkezett Magyarország határairól, melyek közül a kifejezetten az államhatár megállapításáról szólók expressis verbis utalnak a trianoni és/vagy a párizsi béke vonatkozó rendelkezéseire. E szerződések ma is hatályban vannak. (Lásd ehhez az államhatárt, az államhatár vonalának megállapítását tartalmazó egyes nemzetközi szerződések és határokmányok kihirdetéséről szóló 2009. évi XII. törvényt.)

A bilaterális szerződéskötési folyamatnak új lökést adott a ’90-es évek demokratizálódási folyamata. A rendszerváltozást követően Magyarország három szomszédja eltűnt a térképről, sorra bomlottak fel a környező államok, ami új fényben, az államutódlással kapcsolatos problémákkal karöltve vetette fel a határok kérdését. Elsőként a magyar–ukrán határ sérthetetlenségét ismerte el Magyarország az 1991-es kijevi szerződés révén. (Ezáltal hazánk az elsők között ismerte el a független Ukrajna létrejöttét is.) A két évvel aláírása után hatályba lépő kijevi szerződést az 1995. évi XLV. törvénnyel ratifikálta a parlament. A felek már 1995-ben új egyezményt kötöttek a határkérdésekben való együttműködésről és az államhatár rendjéről, amely már konkrétan hivatkozott az 1947. évi párizsi béke határmegállapító rendelkezéseire, azokat megerősítve. Az ugyancsak az ukrán fővárosban kötött szerződést az 1998. évi LV. törvénnyel hirdették ki.

Jugoszlávia 1991-ben kezdődő felbomlása a déli határokon is új helyzetet teremtett. A még a szocialista „Nagy-Jugoszláviával” 1983-ban, Belgrádban kötött határegyezmény a nemzetközi jog államutódlási szabályai szerint Szerbiára, Szlovéniára és Horvátországra is kötelezővé vált. Ezt követően 1992 decemberében Magyarország először legkisebb szomszédjával, Szlovéniával, majd Horvátországgal kötött közel azonos tartalmú együttműködési szerződést, amelyben a felek leszögezték, hogy tartózkodni fognak a másik szerződő fél területi integritása vagy politikai függetlensége ellen irányuló erőszaktól vagy az azzal való fenyegetéstől. Az 1994-től alkalmazandó egyezményeket az első kijevi szerződéssel egyidőben ratifikálta az Országgyűlés (1995. évi XLVI. és XLVII. törvények).

Magyarország leghosszabb államhatárának kérdésében 1995-ben, Franciaországban sikerült tárgyalóasztalhoz ülnie a feleknek. Akkorra már a bős-nagymarosi vízlépcső ügye is nehézkessé tette a magyar–szlovák kapcsolatokat. A párizsi egyezményben Magyarország és Szlovákia megerősítették, hogy „tiszteletben tartják közös államhatáruk sérthetetlenségét és egymás területi integritását”, valamint azt, hogy „egymással szemben területi követelésük nincs és ilyet a jövőben sem támasztanak”. Az 1996-tól alkalmazandó szerződést az 1997. évi XLIII. törvénnyel ratifikálta a parlament.

Ceauseșcunak a magyar revíziótól való közismert paranoiáját az 1983-ban aláírt és 1986-ban hatályba lépett román–magyar határegyezmény hivatott csökkenteni. A rendszerváltozást követően 1996-ban Temesvárott állapodott meg a két ország kormányfője a megértésről, az együttműködésről és a jószomszédságról szóló szerződésben. Ennek 4. §-a rendelkezik egymás területi integritásának tiszteletben tartásáról és az egymással szembeni területi követelésekről való lemondásról. Az 1997. évi XLIV. törvénnyel kihirdetett, tíz évre kötött szerződés automatikusan hosszabbodik 2006 óta, felmondási idejét egy évben határozta meg a magyar és a román fél.

Ausztria és Magyarország között a fentiekhez hasonló „alapszerződés” nem született, osztrák szomszédunk határait – és örök semlegességét – viszont a ma is hatályos 1955. évi államszerződés garantálja, amelynek 5. cikke szerint az 1938. január 1-i határokat kell érvényesnek tekinteni ma is. Az 1964-ben kötött magyar–osztrák határegyezmény kifejezetten garantálja a trianoni és saint-germaini békék, az 1920-as évek népszavazásait követő egyezmények, népszövetségi megállapodások, az 1947-es párizsi béke és végül az osztrák államszerződés által megállapított határokat. A Budapesten kötött egyezményt Magyarországon az 1965. évi 10. törvényerejű rendelet hirdette ki.

Államhatárt megállapító kétoldalú szerződést hazánk a közelmúltban is kötött, amely ugyancsak kifejezetten hivatkozik a trianoni és a párizsi békék vonatkozó rendelkezéseire (lásd a Magyarország és a Szlovák Köztársaság között az államhatárról szóló Szerződés kihirdetéséről szóló 2018. évi LXXXVI. törvény 4. §-át).

A határok sérthetetlenségét az érintett felek nemzetközi kormányközi szervezetekben való együttműködése is szavatolja, gondoljunk csak az Európa Tanácsra, az Európai Unióra, az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezetre (EBESZ) vagy a NATO-ra. Az EBESZ elődintézményének (EBEÉ) keretében, 1975-ben elfogadott helsinki záróokmány III. cikke expressis verbis rendelkezik a határok sérthetetlenségéről. Noha e dokumentum formálisan nem nemzetközi szerződés, tehát nemzetközi jogi kötőereje nincs, az aláíró országok – így Magyarország és szomszédai – politikai kötelezettségvállalását tükrözi és az európai államok egymás közti kapcsolatainak fontos alapkövét képezi. Ezen felül Magyarország 2004 óta Románia, Szlovénia és Szlovákia, 2009 óta Horvátország katonai és politikai szövetségese a NATO révén.

Reális-e a határrevízió?

A 20. század történelme azt igazolja, hogy a határok megváltoztatására csak kedvező nemzetközi körülmények és nagyhatalmi támogatás esetén kerül sor – nemcsak Magyarországot, de az egész közép-európai térséget illetően is. Ez alól az egyedüli kivétel a Romániát érintő 1940-es craiovai szerződés, mely révén Dél-Dobrudzsa Bulgária részévé vált – de még ez sem enged arra következtetni, hogy a nagyhatalmi támogatás nélkülözhető lenne, hiszen a kétoldalú megállapodásokat megnehezíti, hogy egy ország sem mond le szívesen területéről.

Ilyen nagyhatalmi hátterű határváltoztatás volt maga Trianon is. Az 1920-as éveknek a már nem Magyarország és a magyar népesség kárára történő népszavazásaihoz és az 1938-1941-es revíziós eredményekhez is a megfelelő nemzetközi pillanatra kellett várni. Ez azonban nem jelenti azt, hogy hasonlóan kedvező nemzetközi politikai „széljárás” 1941-ben lett volna utoljára: Magyarország többször is kapott komolyan vehető nagyhatalmi ajánlatot magyarlakta és/vagy a Trianon előtti Magyarországhoz tartozó területek visszaszerzésére.

Németország 1938-as ajánlata Szlovákia teljes területének Magyarországhoz csatolására nem kecsegtetett jó eredménnyel, hiszen a magyar támadásra Bukarest és Belgrád is hadüzenettel válaszolt volna a kisantant-szerződéseknek megfelelően. Még kevesebben tudnak a források közelmúltbeli feltérképezése révén megismerhetővé vált hruscsovi ajánlatról. A Szovjetunió első embere 1964-ben tálcán kínálta a Beregszászi járást Magyarországnak, hogy ezt Kína orra alá dörgölje – Mao ugyanis számon kérte Moszkván a lenini elveken nyugvó nemzetiségi politikát. Kádár azonban elutasította az ajánlatot, Hruscsovot pedig nem sokkal később megbuktatták. Pedig nemcsak nagyhatalmi támogatásról volt ez esetben szó, de az érintett állam a saját területéből lett volna hajlandó (népszavazás útján) engedni.

Sokak szerint a második Jugoszlávia széthullása, a délszláv háború és Magyarország 1997-1999-es NATO csatlakozása során a nemzetközi helyzet alkalmas volt a vajdasági magyarlakta területek magyar fennhatóság alá vonására – ha nem is feltétlenül határrevízió, de a Vajdaság Koszovóhoz hasonló státuszának elérése révén. Ilyen irányú nemzetközi tárgyalásokról azonban (egyelőre) nem állnak rendelkezésünkre források.

Az etnikai határokkal továbbra is diszharmóniában álló államhatárok Magyarország javára történő megváltoztatására a Trianon óta eltelt száz év alatt tehát többször is volt nagyhatalmi érdeklődés. Ugyanakkor Magyarország mai határait a nemzetközi jog számos intézménye rögzíti, és az államok együttműködésének jelenlegi keretei között a sokak által áhított határrevízióra nincs esély.

Írták:

Csernus-Lukács Szilveszter, történész (Herder Institut für historische Ostmitteleuropaforschung- Institut der Leibniz Gemeinschaft/Herder Intézet, Marburg-Gießen, tudományos munkatárs; Szegedi Tudományegyetem, doktorjelölt; Philipps Universität Marburg, doktorjelölt)

Nagy Noémi jogtörténész, nemzetközi jogász (MTA-ELTE Jogtörténeti Kutatócsoport, tudományos munkatárs; Nemzeti Közszolgálati Egyetem, adjunktus)

Felhasznált irodalom

Csernus Szilveszter: Fegyveres felkelés a trianoni határok ellen. Múlt-kor, 2014. szeptember 1. Online elérhető itt.

Csernus Szilveszter: Magyar orvos műtéte változtatta meg Trianont. Múlt-kor, 2014. február 16. Online elérhető itt.

Hornyák Árpád: A Baranya–bajai Szerb–Magyar Köztársaság. 1921. augusztus 14–21. Rubicon, 2020/4. 28.

Kun Miklós: Színeváltozások Kelet-Európa és Balkán térségében. Előadás a Nemzeti Közszolgálati Egyetem hivatalos Youtube-csatornáján. Online elérhető itt.

Szalai Anikó: Nemzetközi szerződések. In: Jakab András–Fekete Balázs (szerk.): Internetes Jogtudományi Enciklopédia (Nemzetközi jog rovat, rovatszerkesztő: Sulyok Gábor) (2018) [67]-[68] Online elérhető itt.

Tóth Imre: Lajtabánság. Felkelőállam a nyugati végeken. Rubicon, 2020/4. 8-17.

Tóth Norbert: The Temporal Effect and the Continuance in Force of the Treaty of Trianon – A Hundred Years Later. Megjelenés előtt a Hungarian Yearbook of International and European Law 2020. évi számában.

Csernus Szilveszter 
történész

Forrás: https://ujkor.hu/content/trianon-utan-100-evvel-magyarorszag-mai-hatarainak-jogforrasai

Ha tetszik írásunk, ajánlhatja másoknak is!
A túlélés útja ma magyarul gondolkodni...