„Fontosabb a tanító az egyetemi tanárnál, mert a nemzeti kultúra a néptanítótól függ” ( Hóman Bálint a Felsőházban 1938 április 18.-án)

Talán eggyetlen igazi bűne, hogy az 1941. június 26-i kormányülésen ő is jóváhagyta a Magyarország és Szovjetunió közötti hadiállapot kimondását… Ezért utóbb a népbíróság 1946-ban „háborús bűnös”-ként el is ítélte és a kommunista terror a 1951 június 2.-ára a börtönben halálra is éheztette és gyötörte… 

Történészi munkáiból minden magyarnak olvasni és észbe vésni, egy életen át tudni érdemes:

UTURGUROK – BASKÍROK

Az 547 és 558 között egymással bizánci és perzsa szövetségben ádáz harcukat vívó „uturgur” és „kuturgur” népek nem sokkal utóbb végleg letűntek a történelem színpadáról. Amazok türk, emezek avar uralom alá kerültek, s nevük eltűnt az uralkodó népeknek a hódítás után alattvalóikra is alkalmazott neve alatt: uturgurokról 576-ban, kuturgurokról 597-ben hallunk utoljára, és a törökös „bittogor” és „altiagir” nevük sem szerepel többé a bizánci íróknál. A Don–Dnyeper közén ez időpont után csak bolgárokról hallunk, a Donon túl újra az onogurok tűnnek fel. Csak három század múltán találkozunk újra az „uturgur”, vagyis az „öturgur” név törökös „besgur”, vagyis „öt-ogur” alakjával, a 9. század derekán Bizáncban „türk”, nyugaton „onogur-ungr”, s keleten „madsar” néven emlegetett magyarokra alkalmazva.

Balhi arab geográfus a népet maga használta „madsar” nevén emlegető többi arab íróval szemben azt „besgirt” vagy „basgirt” néven említi, és két tartományukról beszél; a honfoglalás előtti pontusi hazáról és az Urál-vidéki magyar őshaza területével egybeeső mai Baskír-földről.

Ennek a keleti hazának az emlékét a magyar hagyomány is fenntartotta. A 11. századi Gesta Hungarorum szerint „volt egy másik, nagyobb Magyarország (Ungaria Maior) is, ahonnét a hét vezér egykor népével kijött”. A 12. század végén élt Viterbói Gottfried – nyilván a magyar gesta nyomán – „a Meotisz-mocsáron túl lévő régi Magyarországról (Ungaria Vetus seu Antiquam)” beszél. Beauvaisi Vince a 13. század elején azt írja, hogy „Pannónia tartományát az azt egykor elfoglaló hunokról közönségesen Hungáriának nevezik, ami kettő van: nagyobb és kisebb (Hungaria Maior et Minor), s a nagyobbik Szkítia végein, a Meotiszon túl van.

Ottó, domonkosrendi szerzetes három társával, 1230-ban a magyar gesta értesítése nyomán indult el az őshazában maradt testvérek felkeresésére, „akikről tudták, hogy kelet felé vannak, de hogy hol vannak, azt egyáltalában nem tudták”. Ottó nem jutott el a magyarok földjére, de „az egyik pogány országban az ő nyelvükön beszélő emberrel találkozott, s attól megtudta, merrefelé laknak”. E nyomon indult el azután a rokonok felkeresésére 1230-ban Julián barát és három dominikánus rendtársa.

Julián útitársai közül kettő visszafordult, a harmadik meghalt, miután a Volga-menti pusztaságon 37 napi út után vele együtt eljutott a muzulmán hitű volgai bolgárok országába, Bunda városába. Julián itt egy magyar asszonyra talált, s ennek felvilágosításai nyomán folytatta útját, és a bolgároktól keletre, a nagy Etil folyó mellékén meg is találta a lovas nomád pogány magyarokat. Visszatérte után 1237-ben újra útra kelt, de ekkor már nem jutott el a magyar testvérekhez, mert azok földjét a szomszédos országokkal együtt a tatárok foglalták el.

Julián értesítése szerint nyelvük magyar volt, és őt mindenképpen megértették, s ő is azoknak beszédét. „Pogányok, az Istenről nincs tudomásuk, de bálványokat sem imádnak, hanem úgy élnek, mint a vadállatok.” A keresztény pap felháborodását visszatükröző megjegyzésnek azonban ellene mond az a körülmény, hogy Julián „jövetelének nagyon megörültek, s őt házról házra körülvezették, faluról falura vitték, és szorgalmasan kikérdezték a keresztény magyarok királyáról és országáról, s arról, mit akar nekik tanácsolni a hitről és egyebekről. Földet nem művelnek – írja tovább –, lóhúst, farkashúst és ilyenféléket esznek, lótejet és vért isznak; sok lovuk és fegyverük van, s a harcban nagyon vitézek. Az öregek hagyományaiból tudtak a tőlük elköltözött magyarokról, de hogy azok hol vannak, nem tudták.”

A volgai bolgároktól keletre lakó pogány magyarokról megemlékezik a 13. század két nagy utazója: a Ferenc-rendi Piano Carpini, és Rubruck Vilmos is. A Nagy-Magyarországra vonatkozó adatokat Julián úti jelentéséből veszik, de azt a nála elő sem forduló Pascatur vagyis Baskírföld néven említik.

A középkori források Nagy-Magyarországa – a ferences utazók Pascaturja – a magyarok Urál-vidéki őshazájában volt, ahol a magyarok egyik régi nevét viselő, de török-tatár nyelvet beszélő baskírok laknak. Szállásaik a 10. században még a Volgáig terjedtek, s ott érintkeztek a Volga-parti bolgárok földjével, akiknek csuvas utódai ma is e vidéken laknak a folyó jobb partján. Kettejük közé azonban a 13. században egy nagyobb tatár népcsoport ékelődött, amely ezeket nyugatra, amazokat keletre szorította vissza.

A baskírok mai nyelve nyilván a hosszú tatár szomszédság és uralom idején végbement nyelvcsere eredménye. A 10–11. századi arab írók ugyan török fajta népnek mondják, de Idrisi kiemeli, hogy nyelvük különböző a besenyőkétől. A „türk” megjelölést tehát éppoly értelemben alkalmazták rájuk, mint ők és a görög írók is századokon át a magyarokra. Lehet, hogy a török elem még a tatár hódítás ideje előtt annyira elszaporodott közöttük és szomszédságukban, hogy már e korban megkezdődött a kettős nyelvhasználat. A nyelvcserét mégis a tatár hódítás utáni időre kell tennünk. A 13. század derekáig kétségkívül magyar volt a nyelvük.

Feltűnő és nagyon sokat mondó jelenség az, hogy a baskírok Jurmat-j, Jene-j, Ciraj törzsei még ma is, a velük együtt élő Tarhán és Mozser-ján törzsek pedig 1539-ig a honfoglaló magyar törzsek ősi Gyarmat, Jenő, Kér, Magyar, Tarján nevét viselik. A magyarokkal való kapcsolatuk tehát nyilvánvaló. A baskírok törökös bes-g-ur (‘öt törzs, öt nép’) nevének vallomása szerint is öt törzsből álló nép valamikor a magyarok öt törzsének népéből vált ki és maradt hátra keleten, s az is nyilvánvaló, hogy az uturgur-baskír-magyar nép eme öt törzsének a törökből csak erőltetve és mesterkélten magyarázható neve az ősi uráli szókincshez tartozik, s nem török jövevényszó. Eredetüket vagy a finn-magyar, vagy a kaukázusi, vagy pedig az árja-alán nyelvben kell keresnünk. A nép eredeti neve minden esetre „ötmagyar” volt, és csak a bolgár eredetű Keszi (‘töredék’) és a többi határvédő néphez hasonlóan ugyancsak idegen eredetű Nyék (‘határvédő’) törzsek csatlakozása után lett „hétmagyarrá”. A szövetségbe később befogadott török – bolgár vagy türk-kazár eredetű – „kürt”, és a kazároktól elvált három „kabar” törzzsel gyarapodott nép törzseinek a száma már nem jutott kifejezésre a nép nevében. A magyar hagyomány csak hét törzset és hét vezért ismer. A legutóbb csatlakozó kazár törzsekről – Konstantinosz császár kabarjairól és Anonymus kunjairól – külön emlékezik meg, a Kürt törzset pedig valami okból a régi Gyarmat törzzsel együtt említi Kürt-Gyarmat néven.

Az uturgur és kuturgur törzsszövetségek népének ötös, illetőleg hatos tagozódása szorosan összefügg az ősi finn-magyar számrendszerrel. Ebben a legmagasabb szám az öt volt, s a hat – éppúgy, mint más nyelvekben a hét – már a ‘sok’ fogalmát fejezte ki. A ‘nagyon sok’ kifejezésre az árja eredetű ‘száz’ jövevényszót használták. A ‘hét’ számnév már az Urál vidékén került az árja-alán nyelvből a magyar, s onnét a vogul-osztják nyelvekbe. Ugyanebből az időből való az összetételekben élő ‘tíz’ jelentésű –,,-men”, „-ven” (‘negy-ven’, ‘öt-ven’, ‘hat-van’ stb.) szavunk, amit később az ugyancsak árja-alán „tíz” szorított ki. Még korábbinak látszik az ugor nyelvekből hiányzó, s a permi „mys” számnévvel azonosított, az ugyancsak ‘tíz’ jelentésű „inc” vagy „enc” szó, mely csupán a ‘nyol-c’, ‘kilen-c’ és ‘harmin-c’ számnevekben maradt fenn. A keleti tízes számrendszer meghonosodásával egy időben kapott konkrét értelmet a ‘száz’ számnév, és ez időben jött az árja-alánból nyelvünkbe az ‘ezer’ szó is. Ezen az ötös számrendszeren alapul a magyarság keletről hozott ősi büntetőjogi díjrendszere is, a maga 5-10-50-100 tinós díjaival, melyek a közbenjárók és bírák részére fizetett mellékdíjjal emelkedtek 6-12-55-110 tinós összegekre. E rendszer nyomai mutathatók ki – sajnos – a kevéssé ismert ősi mértékrendszerben is: egy ekealja földre 110 királyi holdat számítottak.

Ha tetszik írásunk, ajánlhatja másoknak is!
A túlélés útja ma magyarul gondolkodni...