DUGONICS ANDRÁS

(1740-1818)

Egy valamikor régen Szegedre vetődött dalmát kereskedőcsalád sarja volt az a tekintélyes városi tanácsos úr, sőt egy időben városkapitány, aki a Habsburg-császárok birodalmában már öntudattal vallotta magát magyar polgárnak. Szeged ritka képlet volt a nemesi-jobbágyi Magyarországon, ahol a városi polgárság túlnyomó része idegen ajkú volt. Jelentékeny, ízig-vérig magyar polgárváros csak a kálvinista cívisek Debrecenje volt. Másutt csak elvétve akadt magyar kereskedőiparos réteg. Ezek közt foglalt el főhelyet Szeged, amelynek katolikus polgári körében a betelepedettek is hamarosan magyarrá váltak, mint Dugonicsék is. Ennek az öntudatos tanácsbélinek a fia volt Dugonics András.

Dugonics András (Vasárnapi Újság, 1859. július 31.)

A jómódú család természetesen vallásos volt, de azt már nem helyeselték, hogy a korán érő, már a kisiskolában is felettébb értelmesnek bizonyuló fiú papnak menjen. A jó tanuló azonban mindenáron tudós akart lenni, ugyanúgy izgatta a történelem, mint a matematika, korán felébredt tanító hajlandósága is. Ehhez pedig abban az időben csakis az egyházon belül volt lehetőség minálunk. (Protestáns vidéken még valahogy elképzelhető volt a világi tudós, ámbár ott is elvárták hozzá a teológiai műveltséget, de katolikusként még középiskolai tanár sem lehetett, aki nem volt valamelyik tanító rend papja.) Dugonics András tehát nagy családi viták után meggyőzte anyját is, akinek még az apánál is kevesebb kedve volt ahhoz, hogy fia ne valami nagy jövedelmű kalmári vagy ipari pályát válasszon, belépett a piarista rendbe. A kegyesrendiek pedig nemcsak eleve hivatásos tanárok voltak, hanem a szellemük is sokkal haladóbb, mint bármely más szerzetesi közösségé. Ide nemhogy polgár, de még jobbágyfiú is könnyen bejutott, ha tanult férfiú akart lenni. Köreikben erősebb volt a nemzeti érzés is, kevesebb volt az előítélet, még a felvilágosodás eszméit is – bizonyos határokon belül – be tudták fogadni. Dugonicsnak például nemcsak rendtársa, hanem élete folyamán jó barátja volt az a Benyák Bernát, aki a hazai felvilágosodás egyik előhírnöke volt, lelkesedett a francia kultúráért, és egyebek közt egy Joás című, harcosan zsarnokellenes iskoladrámát írt (Racine Athalie-jának alapján).

Dugonics tehát felszentelt papként tanár lett. Tanított Vácott, Medgyesen, Nyitrán. És már harmincnégy éves korában a matematika egyetemi tanára Nagyszombatban. Ez az egyetem költözött három évvel később (1777) Budára, majd Pestre. Így lett belőle is évtizedekre budai lakos. Kitűnő tanár volt, diákjai lelkesedtek érte. Felismerték benne a többinél korszerűbb tudóst. Hiszen ő még Sajnovics oly nagy botrányt kavart tudományos eredményét is a magáévá tette, hogy ti. a magyar nyelv a finn meg a lapp nyelv rokona. A nemesi gőg felháborodott a ,,halszagú atyafiság” hallatára. Dugonics – bár szakmája szerint matematikus volt – tudós körökben szakszerűen ki tudott állni Sajnovics mellett. Ugyanakkor kedvelte Voltaire-t is. És felismerte az Európában bontakozó folklórtudomány jelentőségét. Egész életében gyűjtötte és rendszerezte a közmondásokat. Igazi főművének a Magyar példabeszédek és jeles közmondások című óriási gyűjteményt mondhatjuk. De tudományos életünkben nem kisebb jelentőségű magyar nyelvű matematikai tankönyve, amelyben a számtan, algebra, mértan és részben a természettudományok műszavait fordította le, s ezzel a nyelvújításnak is előfutárává lett. Magyar műszavainak jó része élő is maradt. Sok egyéb közt neki köszönhetjük a kör és a derékszög szavakat. (Azért kör és nem ker, mert a ,,körék” szóból rövidítette le, mivel világéletében szögedi tájszólásban beszélt.)

Jelentősége mégis elsősorban szépirodalmi, holott igazából nem is volt jó író. Kezdetben verses műveket írt Gyöngyösi modorában, de ismeretterjesztő célzattal: görög regéket és római történeteket szedett versbe. Írt közben egy latin nyelvű regényt is az aranygyapjú antik mondájáról, ebből később magyar regényt is készített Gyapjas vitézek címen. Leghíresebb művét a II. József németesítő szándéka elleni felháborodás szülte. Írt egy áltörténelmi regényt a honfoglalás korából. A címe: Etelka. Túl szövevényes és mégis igen primitív történet, de: az első magyar valódi regény! És olyan kulcsregény volt, hogy minden olvasó megértette a Bécs elleni célzásokat, a rokonszenves és az ellenszenves alakok élő mintáit. És aki mégsem értette volna, annak a későbbi kiadásokban jegyzetben megmagyarázta. Mert, ami példátlan volt addig irodalmi életünkben, az első kiadás ezer példánya oly hamar elfogyott, hogy rövidesen második, majd harmadik kiadásra is sor került. És ettől kezdve lett divatos név nálunk az Etelka, amelyet ő talált ki, mint az ősi hun Etele név női változatát, és ettől kezdve kereszteltek nálunk olyan krónikáinkból felújított nevekre, mint Árpád és Zoltán.

Az Etelka fő érdeme a nyelve. Dugonics ősmagyarjai Szeged környéki tájszólásban beszélnek, közmondásokat mondanak. Népiességükbe olykor durvaságok is keverednek, s ez nem is tetszett a finomabb ízlésű Kazinczyéknak. Az is igaz, hogy Dugonics azonosítja magát a nemesi ellenállás kritikátlan magyarkodásával, a régi szokásokat túlbecsülő és minden külföldit megvető provincializmusával, ami feloldhatatlan ellentétbe is kerül francia-rokonszenvével. De a nemzettudat erősítése akkor, még nemesi előítéletek közepette is, mégis polgárosító erejű volt. Dugonics pedig attól a botránytól sem riadt vissza, hogy egyetemi matematikai óráit olykor nem latinul, hanem magyarul tartotta, és a kúpszeletek magyarázása közben hirtelen a dicsőséges nemzeti múltról vagy Sajnovics nyelvészeti felismeréseiről kezdett beszélni. Persze, hogy rajongtak érte a diákok!

Az Etelka sikere pedig további munkára ösztönözte. Írt számos regényt, egyik se különösen jó, de azért Az arany percekben már az eljövendő romantikus történelmi regények kalandosságát előlegzi. Drámákat is írt, illetve német drámák témáit magyarította, és dramatizálta az Etelkát is, hogy ha majd lesz magyar játékszín, legyen mit játszaniok. A viszonylag legeljátszhatóbb, a Bátori Mária, a XIX. század első felében, a magyar színház hőskorában a legkülönbözőbb társulatok állandó műsordarabja volt. Harmincnégy évi egyetemi tanárkodás után mint az ország egyik legnépszerűbb embere ment nyugalomba. Kedvelték a felvilágosodottak is, noha politikailag náluk konzervatívabb volt; szerették a maradi nemesek is, noha náluk politikailag haladóbb volt. Szerették a polgárok, hiszen az ő körükből származott, és szerették a nemesek, mivel az ő eszméiket fejezte ki. De ez a nemesi szemléletű polgár a jobbágynép nyelvének szerzett irodalmi jogosultságot. Életműve eszmékben igazán nem eredeti, mégis vele kezdődik az irodalmi népiesség, a nyelvújítás, a magyar regényirodalom, a rendszeres folklóranyaggyűjtés. És még a bontakozó színházi élet is sokat köszönhet neki.

Nyugdíjasként hazaköltözött Szegedre, ahol mint a város legnagyobb szülöttjét fogadták. Itt is folytatja az írói, de főleg kultúraterjesztő (ma úgy mondanók: népnevelő) tevékenységét. Megmagyarítva, hajdani magyar környezetbe téve átdolgozza Voltaire Zadigját, összegyűjti és kiadja a tisztelt Gyöngyösi munkáit, folytatja a közmondások rendszerezését, és magyar kalandregényt ír egy ókori görög kalandregényből, Héliodórosz Aithiopikájából. Ez a Szerecsenek című félponyva is sokáig széles körben volt népszerű szórakoztató olvasmány. Dugonics rengeteget írt, fordított, átdolgozott. Ami él belőle: a matematika és geometria jó néhány magyar műszava és eredeti alkotásainál sokkalta fontosabb közmondásgyűjteménye, amelynek alapos és korszerű feldolgozásával még mindig adósok vagyunk.

De ha az életmű nagy része hamar elavult is, ő maga egyéniségével és példamutatásával olyan tiszteletre méltó és fontos alakja korának, hogy bár a felvilágosodás éppen csak megérintette, nélküle mégsem volna teljes a magyar felvilágosodás története.

Forrás:

http://www.mek.iif.hu/porta/szint/tarsad/irodtud/magyarir/html/dugonics.htm

Ha tetszik írásunk, ajánlhatja másoknak is!
A túlélés útja ma magyarul gondolkodni...