Apám Szögedön, az Alföldi mög a Szivárvány utca sarkán álló napsugaras házban születött.

          E ház képét Bálint Sándor is a napsugaras szépség példájaként használta írásaiban…
A szülőház áll, bár fölismerhetetlenül: kertjét elnyelte azóta a kapzsiság, napsugarait mög az emberi butaság.

Apám 5 évesen képességeire tekintettel egy évet nyerve kezdhette az iskolát. Az „apácákhoz” járt. Még 80 évesen is büszke volt rá, hogy legalább 500 versöt fejből tud(ott), amit akkor, ott tanult. Ahogy mondogatta, régön naponta egy versöt köllött mögtanulniuk, bizony ráférne ez a mai gyerökökre is! Idén, a Hymnus napján (2018 január 22.-én) a rendelésön nem érkezési sorrendben fogadta betegeit, hanem Hymnus-idézet folytatási készsége szerint. Szerette az ilyen fricskákat, mókás próbatételeket. Betegei is szerették kedélyes közvetlenségét, évődve gyógyító pajkosságát, kendőzetlen egyenességét, örök együttérzését és segítőkészségét.

Apámat az amerikai-angol terror bombázás tette apátlanná, félárvává, majd a szovjet fölszabadúlás fosztotta mög a bátyjától is, aki a család támasza lehetett volna a vészidőkben. A budapesti légitámadások elől a légvédelmi pincékben szorongva tanult írni-olvasni meg számolni édösanyjától és nénjétől. A Don-kanyart is mögjáró öregapám eközben féllábát veszítve csonkán-bénán a kórházban feküdt, amikor egy éjjelön gyújtóbombákkal szénné égették a „fölszabadító szövetségesek”. Ez a magyar holokauszt! A teljes elégettetés! Öreganyám sem ösmerte föl öregapámat! Már ami belőle maradt… Ma is ismeretlen helyen, tömegsírban fekszik a bűnös város kövei alatt. Öregapám Magyar Hazánk fölszabadúlásában szénné égött, a nagybátyám mög (légnyomástól sújtva, cserbenhagyva) eszméletlen mögfagyott… A rokonság többi tagja mög a Régens-házban robbant föl…
A kórház-bombázó háborús bűnösök pedig jólétben, ünnepelt hősként élték le bűnös életüket, amíg az ártatlan árvák meg magukba fojthatták a fájdalmaikat…
( Ezekről készítsen szívszorító filmeket a magyar meg az amerikai filmipar! Ez az, ami a magyar valóságból meg a világ képernyőiről valóban hiányzik! )   

A háború után Alsóvároson nőtt föl apám apátlan szegénységben, de szeretetben. Élte kora ifjúságának életét: iskolai óráin túl a Tiszán kajakozott, úszott, turulozott. Szeged sportjában, a turulban – az egyszerre 22 pályán játszott válogatókon – éveken át a Város verhetetlen bajnoka volt. A turul labdajátékot magam igyekeztem új életre kelteni annak 100. évfordulóján, 2003-ban, – apám nagy örömére – de városunk balvezetése erre semmi készségöt nem mutatott.

Apám orvosi tanulmányait is szülővárosában, Szögedön végözte. Bőrgyógyász mög szemész kalandozásai után körorvosként dolgozott, Kötegyánban, Baktón-Petőfi-telepön, majd Újszögedön. Idővel a Város főorvosa lött, még a pártvilágban, bár soha nem volt párttag. Ezt igen büszkén vállalta is. A Város egészségügyi bizottságának elnöke volt csaknem 12 éven át, mindvégig a független városi kórház, gyermekkórház és rendelőintézet rendszere mellett kitartva, amelynek színvonala gyakran fölülmúlta az egyetemi klinikákét is. Élete utolsó évtizedében ennek a virágzó intézményrendszernek a pusztulását is végig köllött néznie. Önálló épületben álló fertőző kórházunk, modern szép szülőszobánk, stb. szétverése mind bűntett volt, ami mögviselte Őt. Több, mint 50 évet töltött el Újszeged családorvosaként, legtevékenyebb korában csaknem 5000-es beteglétszámú praxissal. A munkája volt a rajongott hivatása. Büszke volt rá, hogy soha egyetlen napot sem töltött betegállományban. (Ha mégis titkon gyöngélködött, hát azokra a napokra „szabadságot” vött ki.) Mindön egyes gyógyszert, melyet betegeinek fölírt, először maga próbált ki. Öregségére leapasztotta betegkörét, hiszen már csak a második emeletre (is alig) bírt fölmönni gyalog, bár ezt magának sem szívesen vallotta be. Az elmúlt évtizedökben hét szívrohamát mind lábon hordta ki. Kórházba mönni nem volt hajlandó, – műtétökben elhúnyt barátait gyászolva – inkább magát gyógyította, otthon. Az utolsó szívrohamából azonban már nem épült föl. Lassan lábadozott. Bár mindig azt hirdette, hogy munka közben akar möghalni, mégis múlt hétvégén – talán möggondolta magát, vagy a rendelő munkatársait és szeretött betegeit ettől kímélendő – ágyban párnái között szenderült végső nyugalomra…

Mindön nap mögszállottan teniszezött Szöged legjobb pályáján. Azon, amelyön hajdan Klébelsberg Kunó, a Miniszter is játszott, és amelyet ma szétvertek, és szánalmas kutyafuttatóvá züllesztettek méltatlan kezek. Munka után a pályára sietetött, majd a játszmák után otthona (kertünk és házunk) volt mindön este a társaság, a vendégsereg vidám hona. Tíz főnél kevesebbre ritkán főzőtt-terítött, magyaros vendégszeretetben pardont nem ösmert. Édösanyám volt mindönkoron a sürgő háziasszony, aki édösségeivel koronázta mög a vacsora végét. Aztán a vénséggel a vidámság, mög a hálás látogatók is mögfogytak. Maradt a zsibbadó magány… Mög a súlyosbodó tudomány: utolsó olvasmánya a nagy öreg klasszikus, Hetényi Belgyógyászata – Cor pulmonale, azaz a „tüdős szív” fejezete – volt nyitva az asztalán, mellyel bevégezte hivatását.

Apám nevéhöz méltóan remekül varrt, de még inkább főzött meg sütött is ínyenci műgonddal. Amikor a szöme mögromlott, a varrással fölhagyott; de utolsó föllángolásaiban is azt sajnálta csak, hogy hány remek étel él még a fejében, melyet még soha mög nem főzött! Szakácskönyvet, fájdalom, hátra nem hagyott…

Ő oltotta belém tisztös, irredenta magyar hitömet is még apró gyerökkoromban. Nem terveztem, de talán az is jelképes, hogy éppen Erdély mögszállása napjára, éppen annak a 100. évfordulójára esik még a temetése is. Kétszörösen is gyászos hát e szombat!
Erdély visszatérésének nem múló hitében, de szomorúságban, Apámtól búcsúzni várunk az újszögedi temetőbe, majd a torra is a Délvidék-házba mindönkit, aki csak szeretettel emléközik rá: a cimborára, az orvosára, a tántoríthatatlan Szögedi Polgárra…

Ifj. Dr. Szabó László

Kelt: 2018. Enyészet hava 27.-én, Szögedön

Az Erdélyt hazahozó angyalka hozzon békességöt Mindannyiunknak!

Ha tetszik írásunk, ajánlhatja másoknak is!
A túlélés útja ma magyarul gondolkodni...